Csak az első 427 milliárdot ne firtassa senki! – itt a Tiborcz-kör teljes vagyonleltára, a TI PÉNZETEKBŐL!
Fel fog menni bennetek a pumpa ha ezt elolvassátok!
Valami különös, már-már groteszk dolog zajlik Magyarországon. Egy ország, ahol a gazdasági verseny annyira szabad, hogy csak az nyerhet, aki jókor volt jó helyen – például Orbán Viktor családjában vagy közvetlen közelében.
A Válasz Online brutálisan alapos oknyomozó cikke szerint legalább 427 milliárd forint vándorolt az utóbbi években a „Tiborcz-körhöz” – vagyis azokhoz az üzleti szereplőkhöz, akik vagy közvetlenül Tiborcz Istvánnal, vagy a hozzá kötődő kulcsfigurákkal, például Hornung Áronnal, Jellinek Dániellel vagy Balázs Attilával mozgatják a gazdasági szálakat.
Ez nem csupán egy újabb NER-es közpénzfolyam. Ez egy tökéletesen működő, állami hátszéllel működtetett vagyonszivattyú, amelyen keresztül a barátok és rokonok úgy gazdagodnak, mintha a Monopoly összes háza az övék lenne – csak itt nem játékpénzről van szó.
A rendszer zsenialitása épp a pofátlanságában rejlik. Itt nem aprópénzről beszélünk. A 427 milliárd forint – az állami és baráti pénzekből feltöltött vagyonleltár – több, mint amit sok teljes iparág megmozgat egy év alatt. És ez csupán a látható része annak a birodalomnak, amit a Tiborcz-kör felépített.
Az igazi trükk az, hogy ezek az emberek nem közvetlenül viszik haza a pénzt – hanem céghálók, magántőkealapok, leányvállalatok és strómanok szőtte hálón keresztül csatornázzák magukhoz.
Hornung Áron például, a rendszer kulcsfigurája, akit sokan Tiborcz zsebének is neveznek, több tucatnyi cégben tűnik fel tulajdonosként.
Csak az ő közvetett vagyona meghaladja az 50 milliárd forintot. Hivatalosan persze szinte sehol nem találkozunk a nevekkel – csak épp mindenhol ugyanazok a kezek mozgatják a bábukat.
A Tiborcz-kör tehát nem egy sima üzleti érdekközösség. Ez egy szektorokon átívelő, állami hátszéllel megtámogatott, monopol jellegű gazdasági gépezet. Ingatlanfejlesztés, logisztika, pénzügyi szektor, megújuló energia, turizmus, sőt, már a hulladékgazdálkodás is.
Ha Magyarországon egy stratégiai iparágba belép az állam, tízből nyolcszor ott találjuk a Tiborcz-Hornung féle érdekcsoportot is. Hogy miért? Mert már nem arról van szó, hogy “esélyt kapnak” ezekben a szektorokban – hanem arról, hogy ők teremtik meg ezeket a lehetőségeket.
És ha már lúd, legyen oligarcha: jönnek a kedvezményes hitelek, az EU-s forrásból bővített portfóliók, a baráti banki csomagok, a „csak neked” MFB-hitelek, és persze a vissza nem térítendő állami támogatások, amelyeket úgy osztanak, mintha gumicukor lenne a választási standoknál.
Az egész rendszer működését valami fárasztó, de félelmetes cinizmus hatja át. Nem csinálnak titkot belőle, hogy kinek dolgozik a pénz.
A szálak olyan lazán vannak elvarrva, hogy az ember néha elbizonytalanodik: ez már tényleg korrupció, vagy csak annyira nyilvánvaló a lenyúlás, hogy már bele sem pirulnak?
A Válasz Online munkatársai dokumentálták: a tulajdonosi viszonyok sokszor csak akkor derülnek ki, ha valaki kikéri a NAV-tól a részvénykönyvet. Persze az ilyesmi idő, pénz és kitartás kérdése – olyan luxus, amit csak kevesen engedhetnek meg maguknak ebben az országban.
És akkor álljunk meg egy pillanatra: miközben a Tiborcz-kör vidéki kastélyokat újít fel állami támogatással, miközben bankokat vásárolnak, cégeket kebeleznek be, és komplett iparágakat uralnak le, addig az egyszeri magyar vállalkozó örülhet, ha nem küldik rá a NAV-ot egy lejárt számlája miatt.
Mert itt a vállalkozás már nem arról szól, hogy ötleted van, piaci kockázatot vállalsz és dolgozol. Hanem arról, hogy van-e politikai kapcsolatrendszered, tudsz-e „jól helyezkedni”, és be tudsz-e kerülni abba a bizonyos körbe, ahol az állami pénz nem lehetőség, hanem alapfeltétel.
Ez a rendszer nem csak igazságtalan, hanem önpusztító is. Mert egy ország, ahol a közpénz magánpénzzé válik – ellenőrizetlenül, szabadon, arcátlanul – az nem fejlődik, csak csúszik lefelé a lejtőn.
Az innováció helyét a protekció veszi át, a verseny helyett a lojalitás dönt, és végső soron mindannyian veszítünk – kivéve persze azt a néhány kiválasztottat, akik már rég beültek a luxusautóba, amit a mi tankolásunk hajt.
A kérdés csak az: meddig nézzük még ezt csendben?
