Címlapsztorik

Megható történet került elő Benedek Tiborról egykori osztálytársától

Egyetlenegyszer találkoztak, de mély nyomott hagyott benne…

Csak egyszer találkoztak, de az az egy alkalom nagyon emlékezetes maradt Dunai Ede számára. Most a nyilvánossággal is megosztotta a történetet.

Kedves történetet idézett fel a nemrég elhunyt Benedek Tiborról egykori osztálytársa a Facebookon.

Hirdetés

A legendás vízilabdás június 18-án halt meg hosszan tartó, súlyos betegség után. Volt osztálytársa egy Facebook-bejegyzésben megosztott írásával emlékezett Benedek Tiborra.

Az írást változtatás nélkül közöljük:

1988-ban – csillogónak induló futballkarriemet szem előtt tartva – a kőkemény Könyves helyett egy másik újpesti gimibe jelentkeztem át.

A Megyeri és Fóti út sarkán található iskolában nem követeltek sokat, így teljes erőmmel a focira koncentrálhattam.

Osztálytársaim között megannyi tehetséges sportoló volt. Atléták, vívók, úszók, tucatnyi reménység.

Osztályzat nem volt, csupán félévi és évvégi vizsga, amelyre a legjobb tudásunk szerint próbáltunk felkészülni, hiszen ezen állt vagy bukott minden.

A vizsgákon gyakran új arcok is feltűntek. Ők voltak a magántanulók. Egy fülledt júniusi reggelen irodalomból kellett felelnünk.

Ilyenkor a folyosóról ABC-szerint szólítottak be minket. A névsor első negyedében voltam, tudtam, hogy Balogh Pista után én következem, ám a szőke kézilabdás már jó ideje bent volt, nekem pedig egyre hevesebben vert a szívem. Nem mondanám, hogy felkészült voltam, sokkal inkább abban bíztam, hogy olyan tételt húzok majd, amelyet amúgy is szeretek. Például József Attilát, akinek az élete nyitott könyv volt a számomra, és akinek vagy félszáz költeményét tudtam fejből. Mondtam is a többieknek, ha van isten, akkor most rámkacsint, és József Attilát húzom ki.

Egyszer csak nyílott az ajtó, Pista fújtatva lépte át a küszöböt:

Hirdetés

Ebből bukás lesz! Schiller élete… – zihálta, én pedig a szívemhez kaptam. Ha ezt húzom, abből nem sok jó fog kisülni. De már szólítanak is, gondoltam.

Ezúttal viszont a megszokottól eltérően Balogh Pista után nem engem hívtak. Egy kisportolt, széles mosolyú, jóképű srác ugrott fel a székéről, amint meghallotta a nevét.

  • Ez meg kicsoda? – kérdeztem a mellettem helyet foglaló osztálytársaimtól, miközben reszkető térdekkel visszaültem a helyemre.
  • Egy nagyon tehetséges vízilabdás. Azt mondják, hogy szupersztár lehet belőle.
  • Igen, Benedek Tibor a neve – jöttek a válaszok jobbról-balról.

Hittem is, meg nem is, mindenesetre gyorsan beleolvastam Schiller életébe, hogy legalább valami halvány fogalmam legyen a dologról. Öt perc sem telt el, Tibor magabiztosan kilépett az ajtón, és nevetve csak ennyit mondott:

  • Ez könnyű volt! József Attilát húztam.
  • Szerencsés… – suttogtam magamban, de ebben a pillanatban felhangzott a nevem.

Tibivel a folyosó közepén értünk egymás mellé. Biccentettünk, de ő egy másodpercre megállt velem szemben, rám kacsintott, és csak ennyit mondott:

  • A József Attila a gyűrött. Összegyűrtem neked.

Megszólalni sem volt időm, nagyokat nyelve beestem Tóth tanár úr színe elé. Az asztalára néztem, tucatnyi papiros hevert rajta egymás hegyén-hátán.

  • Dunai úr, húzzon egyet!

A szemem ide-oda járt, kerestem a gyűröttet, de mindegyik cetli ugyanolyan volt. Sima, egyenletes, mintha egyenesen a nyomdából érkeztek volna.

  • Nem tud választani? Várjon, megigazítom! – szólt a tanár, majd akkurátusan arrébb rakott két-három papírt. És ekkor előbukkant a kincset érő lapocska, egy-két apró gyűrődéssel a közepén.
  • Azt szeretnem! – csaptam le rá, mint vércse az áldozatára, majd izgatottan megfordítottam. Ez állt rajta:

József Attila élete és egy versének elemzése.

Majdnem elsírtam magamat örömömben, de igyekeztem palástolni a dolgot, és belekezdtem abba a tananyagba, amelyet mindennél jobban szerettem. A Thomas Mann üdvözlése című verset elemeztem, miután fejből elszavaltam. Rögvest megkaptam az ötöst, és magamban legbelül nem győztem hálát adni Tibi jólelkűségéért.

Ekkor találkoztunk utoljára… Mire én kijöttem, ő már nem volt sehol. Állítólag edzőtáborba kellett sietnie, így arra sem volt időm, hogy megköszönjem neki a segítségét.

Aztán Benedek Tibiből valóban szupersztár lett, és én ahányszor megláttam őt a televízióban, mindig eszembe jutott az a bizonyos irodalomvizsga. Az az isteni kacsintás.

Ilyenkor mintegy reflexként, azonnal elmormoltam magamban a Thomas Mann üdvözlésének utolsó nyolc sorát. Ahogy a vers végéhez értem, mindig felcsillant egy büszke mosoly a szájam szegletében, és megjelent előttem az a kép, amelyet amíg élek nem fogok elfelejteni.

A vagány kacsintás, és ahogy helyet cserélünk a tanterem ajtaja előtt…

Ma reggel aztán megváltozott minden…

Későre jár, besötétedett, de ez még mindig ugyanaz a szörnyű nap, és én immár századjára szavalom el a Thomas Mann üdvözlését.

“Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,

de mi férfiak férfiak maradjunk

és nők a nők – szabadok, kedvesek

  • s mind ember, mert az egyre kevesebb…

Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.

Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen

néz téged, mert örül, hogy lát ma itt

fehérek közt egy európait.”

Ez a csodálatos vers eddig is rád emlékeztetett….ám ez a vers 2020. június 18-ától önfeledt mosoly helyett csupán fájdalommal átitatott könnycseppeket csal majd az arcomra.

KÖSZÖNÖK MINDENT, TIBI! ♥”

Forrás: Szeretlek Magyarország

Mondd el a véleményed, kíváncsiak vagyunk rá!

Kérjük kedveld közösségi oldalunkat, ezzel is támogatva az oldal további működését

Ezzel egyúttal támogatod munkánkat.