„Hétfőn meghalt, csütörtökön köhögött először. Kíméletlenül elvitte az embereket.”

Egy mentős beszámolója, mellbevágó történetek az oltásról, oltásellenességről és a kegyetlen covidról…

Mindenkinek kötelező!

Amit ő elmondott, az bár nagyon hiteles, de persze nem reprezentatív. Csak újabb apró mozaikkő, a gondosan rejtegetett nagy képről.

A hazai abszurdra jellemző, hogy sajnos az interjúhoz, amit a SzeretlekMagyarország készített vele, még a nevét sem adhatta.

” Vidéken mentőzöm, itt nincs olyan sok beteg, mint Pesten.

Talán egész vidéken van annyi beteg, mint Pesten. Kollégáimtól, pesti kollégáimtól is egyre világosabban az a tapasztalat rajzolódik ki, hogy akik kórházba kerülnek, azok oltatlanok.

Én sem találkoztam még olyan esettel, hogy oltott beteg Covid-panasszal mentőre szorult volna.

Olyat hallottam, hogy oltott beteg covidos és otthon kell maradnia, mert lázas, mert panaszai vannak, mert leverte, mint egy influenza, de aztán tíz nap múlva ment vissza dolgozni. Tehát én idén még nem vittem olyat, hogy oltott lett volna, és súlyos légzési problémái lettek volna, amik Covidra vezethetők vissza.”

-kezdte tapasztalatai megosztását.

“Van egy ötvenöt éves kollégám, akiről meg nem mondanád, hogy ötvenöt éves, mert olyan a kondija, mint egy harmincévesnek, ultramaratonokat fut.

Elkapta a Covidot, és most tart ott, hogy már megint képes arra, hogy otthonról, ami csak hat-hét kilométer, be tud futni a munkahelyére.

Kétszáz kilométert futott le előtte. A betegség súlyosságát én annyira nem vitatnám.”

-mesélte.

Elmondta mit gondol az oltatlanok és oltottak arányát tartalmazó adatokról, amit a mai napig titkol a kormány:

“A kórházak ezt nem vezetik, mert nem számít. Ha orvosi szemmel nézed, amikor odajön eléd egy beteg, aki fullad, akkor már tökmindegy, hogy oltott, vagy oltatlan.

A Covidot gyógyítod, és az oltástól független a protokoll. Teljesen mindegy, hogy oltva, vagy oltatlanul hatvannyolc a szaturációd, ugyanazt az ellátást fogod kapni.”

A covid sokszor nagyon gyors és kiszámíthattalan lefolyásáról ezt mondta:

“Egymás után négy olyan esetnél voltam, hogy én nem vagyok benne biztos, hogy bármelyikük túlélte.

Nagyon rossz állapotban vittük be őket a kórházba. Én ONE kocsin voltam, orvos nélküli esetkocsin, és volt orvosos esetkocsi, azok is kint voltak a városban folyamatosan.

Hajnali fél egykor kiküldtek minket, soha nem fogom elfelejteni egy velem egyidős sráchoz, aki csütörtökön köhögött először. És rá három napra ült az ágy szélén, megnéztem a szaturációját, és hatvanas volt. Verte a víz, nagyon rosszul volt, de egyébként semmi baja nem volt. Mondom, “biztosan valami más baja is van, nem lehet ennyire rosszul, maga tök jó kondiban van.”

Azt mondta, soha nem volt neki tüdőbetegsége. Jó, beraktuk a kocsiba, és képzeld el, ahogy lementünk, egyre rosszabb lett, és elkezdett egy picit össze-vissza beszélni, tudod, amikor már eszméletzavar fellép. Toltam neki az oxigént, közben kerestünk neki helyet, hogy hova vihetjük el.

A mi városunkban nem volt, végül hetvenegy kilométerre volt a legközelebbi kórház, ami fogadni tudta. S mondtam, hogy az oxigénünk nem fogja addig kibírni. Felhívtam az irányítást, hogy elmegyünk az állomás felé, pakoljanak ki oxigént, akkor én beöltözve kiugrom, felkapom, és viszek el magammal. Tök jó fej volt az irányítás, maga a mentésvezető szaladt ki, és pakolta ki.

Ahogy pakoltam, összeakadt a tekintetem a dokival, aki az esetkocsin volt. Mondtam neki, “gyere már ide, vessél már rá egy pillantást, szerinted kibírja?” Megnézte és azt mondja “Úristen. Szerintem nem”.

És akkor ott dőlt el, hogy átadjuk nekik. Ott már elkezdték lélegeztetni, noninvazív lélegeztetéssel, amikor még nem intubálnak valakit, de maszkon keresztül már gép segíti a légzést. Amellett sem sokat javult. Elindultak, hallottam a rádiót, ott sem akarták fogadni, ahova vitték, konkrétan anyázásig mentek el.

A mentőben ez is feladatunk időnként, hogy üvöltözzünk kórházakkal.

Végül átadták, hazajöttek háromkor és háromnegyed négykor telefonáltak, hogy meghalt. Hétfő hajnalra meghalt, csütörtökön köhögött először…”