150 ember tért vissza a halálból: áttörés küszöbén a túlvilág bizonyítékaival kapcsolatban

Raymond Moody, az Élet az élet után című könyv szerzője százötven olyan emberrel találkozott, akik visszatértek a klinikai halálból. (A klinikai halál fogalma azt jelenti, hogy átmenetileg megszűnik a szívműködés, leáll a légzés.

Ebben az állapotban átlagosan öt percig még újraéleszthető az ember.) Ezek az emberek sok esetben nagyon sajátságos jelenségekről számoltak be.

A beszámolók alapján Moody felismerte, hogy e tapasztalatokban van egyfajta rend, megfigyelhetők bizonyos visszatérő elemek. Ezeknek az elemeknek a felhasználásával ő felállított egy elméleti modellt arról, hogy mi történhet velünk a klinikai halál állapotában.

Ezek szerint a következőek: amikor valaki ebbe az állapotba jut, akkor a legelső élménye gyakran az, hogy az orvos, vagy baleset esetén egy járókelő azt állítja róla, hogy ő meghalt. Még csodálkozni sincs ideje ezen a furcsa tapasztalaton, mert a következő pillanatban azt érezheti, hogy nagy sebességgel halad át egy sötét alagúton.

Ennek a végén – újabb nagy meglepetésére – saját testén kívül találja magát. Láthatja a körülötte zajló eseményeket, esetleg saját újraélesztésének a kísérleteit is.

Erről rövidesen újabb események vonják el a figyelmét. Halott rokonainak, hozzátartozóinak a lelkét látja, akik közelednek hozzá, és mintegy köszöntik őt. Ebből a körből hamarosan kiválik egy kezdetben távoli, de egyre növekvő fény, amely egy idő után olyan nagy lesz, hogy betölti az illető egész látóterét.

A legtöbben ezt a fényt egy náluk magasabbrendű lényként érzékelik, aki kérdéseket tesz fel nekik. A leggyakrabban olyan kérdéseket például, hogy „mit tettél az értékes életeddel?” vagy „mennyi szeretetet adtál másoknak?” Mintegy a válasz megkönnyítése érdekében az emberek ilyenkor újraélik az életüket.

Ennek az áttekintésnek a végén sokan úgy érzik, hogy elérkeztek egy olyan határhoz vagy sorompóhoz, amelyet nem léphetnek át, és ekkor valahonnan – általában ettől a fénylő lénytől, néha más forrásból – megtudják azt, hogy az életük még nem ért véget, vissza kell térniük a földi létbe. Ilyenkor már belsőleg tiltakoznak ez ellen, mert időközben eltöltötte őket a boldogságnak egy olyan mélysége, amelyet a földi életükben soha nem tapasztaltak még meg, és szeretnének ebben maradni.

Ám akaratuk ellenére – maguk sem tudják, hogyan – ismét a saját testükben találják magukat, és folytatódik az életük.

Ez az élmény aztán maradandó hatást gyakorol rájuk és teljesen megváltoztatja a halálról, a túlvilágról, az Istenről alkotott képüket és viszonyulási módjukat.

Ez tehát az az elméleti modell, amelyet Moody megalkotott. Ez a modell egyesíti a leggyakoribb elemeket, a valóságban azonban nem éli át mindenki a halálközeli élmény minden elemét, ugyanakkor az egyedi halálközeli élmények gyakran tartalmaznak sajátos, csak az adott emberre jellemző elemeket is.

Annak az illusztrálására, hogy milyenek a valóságban a halálközeli élmények, hadd mondjak egy példát az általam megismert történetekből! Egy idős férfi azt mesélte, hogy a II. világháborúban a galíciai fronton élt át halálközeli élményt.

Ő egy összecsapásban tüdőlövést kapott. Ebből csak annyi emléke maradt, hogy felcsapott a torkában a vér, elkezdett forogni vele a világ, és a következő pillanatokban minden elsötétült előtte. A következő emléke az, hogy egy kórházi ágyon fekszik, és a vele szemközt levő ajtón – ahogy ő mondta – „behaladt” (mert nem belépett, hanem belebegett) egy fehér ruhás asszony, s intett neki a karjával, mire ő könnyedén kilépett a testéből, és elkezdte követni.

Végigmentek a a folyosón, odaértek a kórház nagy kétszárnyas ajtajához, és ezen – ahogyan ez a hollywood-i filmekben is történni szokott – egyszerűen csak keresztülmentek.

Ez úgy történt, hogy a következő pillanatban már a zárt ajtó túloldalán volt, maga sem tudta, hogyan. Itt egy nagy lépcső volt, amely levezetett a kórház előtti parkba, de ők nem mentek le ezen, hanem a lépcső magasságában továbblebegtek egy közeli hegyre. Mikor felértek a hegy tetejére, akkor egy hatalmas szakadékot látott maga alatt, ettől nagyon megrémült és felkiáltott.

Később, mikor magához tért, az egyik orvos megkérdezte tőle, hogy mit álmodott, amitől ekkorát kiáltott. Ő pedig elmesélte az egészet.

Az orvos ezen teljesen meg volt döbbenve, és odahívta egy másik kollégáját is, és kérte, hogy neki is mesélje el. Ő nem nagyon értette, hogy mit kell annyira csodálkozni egy álmon, hiszen ő is álomként fogta fel az élményét, de elmesélte újra. Később kiderült, hogy azért csodálkoztak, mert őt eszméletlenül hozták be egy számára idegen ország idegen kórházába, s azóta nem is kelt fel az ágyából.

Ennek ellenére nagyon pontos leírást adott a kórház folyosójáról, a nagy, kétszárnyas ajtóról, a lépcsőről, a parkról, a közeli hegyről, miközben ezekről elvileg nem lehetett volna tudomása. Később, amikor már jobban érezte magát, végigjárta ezt az útvonalat, és azt látta, hogy tényleg minden úgy volt, ahogy látta, kivéve a szakadékot, amely csak a képzeletében létezett. Ebben a történetben tipikus elem a testen kívüli élmény, de sajátságos motívum a fehér ruhás asszony, amellyel nem találkoztam más halálközeli beszámolókban.

A kutatások szerint lehetséges, hogy mindenkinek vannak ilyen élményei a klinikai halál állapotában, ám szégyellnek erről beszámolni. A halálközeli élmények ugyanis látszólag ellentmondanak a Biblia tanításainak. Az egyik ilyen kérdéses pont a pokol léte.

A legtöbb halálközeli élményt átélt ember ugyanis elképzelhetetlen boldogságról, fényről és szeretetről számol be. Egyes keresztény teológusok ugyanakkor azt fogalmazzák meg, hogy valószínűleg a legtöbben pokoli élményeket élnek át, csak nem számolnak be ezekről, vagy azért, mert elsüllyesztik azt a tudattalanjukban, vagy egyszerűen azért, mert szégyellik, ami velük történt.

Egy amerikai intenzíves orvos, Maurice Rawlings egy publikációjában leírja, hogy ő nagyon gyakran azonnal tud beszélni az emberekkel, miután újraélesztették őket, és ő sokszor találkozott pokoli tapasztalatokkal.

Amikor néhány nap múlva ugyanezek az emberek a tapasztalataikról beszámolnak, akkor azt mesélik el, hogy nincs ott semmi, csak nagy sötétség. Rowlingsnak ez a munkája nagy vihart kavart.

A témát kutatók közül sokan hozzászóltak, köztük egy Michael Sabom nevű orvos is, aki azt mondja, hogy szintén intenzív osztályon dolgozik kardiológusként, és ő is azonnal szokott beszélni azokkal, akiket gyakran ő maga éleszt újra.

Mióta praktizál, egyetlenegy negatív halálközeliélmény-beszámolóval sem találkozott, amelyben ilyen pokoli tapasztalatok szerepeltek volna.

Egyesek szerint Rawlings, aki maga is hívő keresztény ember, ezzel az írással kívánta jó útra téríteni a szerinte rossz útra tért emberiséget, hiszen rajta kívül nem akadt halálközeliélmény-kutató, akinek ugyanilyen tapasztalata lett volna. Hozzá kell tegyem, én sem találkoztam pokolbeli élményekkel.

Közel száz emberrel beszéltem, és közöttük egy sem volt, akinek pokolbéli vagy egyéb, rendkívül negatív tapasztalatai lettek volna. Voltak olyanok, amelyekbe beszűrődtek negatív elemek, azonban összességében ezek sem voltak kellemetlenek, sőt a legtöbben azt mondták el, hogy életük legboldogabb állapotában voltak ekkor.

Bár nagyon ritkák a negatív élmények, néha mégiscsak előfordulnak. Ezek az élmények – nem kizárólag, de gyakran – öngyilkosoktól származnak.

Azonban az öngyilkosokkal kapcsolatos kutatások is ellentmondásosak.

Ebben a körben is végeztek vizsgálatokat, amely nem talált érdemi különbséget az öngyilkosok és a nem öngyilkosok halálközeli élményei között.

A másik megközelítés szerint valóban nincs mindenkinek halálközeli élménye a klinikai halál állapotában.

Lehetséges, hogy a halálközeli élmény során lejátszódnak az agyban olyan folyamatok, amelyeknek a kialakulásához időre van szükség. Ha valaki csak rövid időt tölt el ebben az állapotban, akkor nem történik vele semmi, amire vissza tudna emlékezni.

Kétségtelen, hogy valaki minél hosszabb ideig tartózkodik ebben az állapotban, annál gazdagabbak a halálközeli élményei, annál több standard motívumot él át. Sőt vannak olyan élményelemek, amelyek csak azokra jellemzőek, akik a szokottnál hosszabb ideig tartózkodnak a klinikai halál állapotában.

Ezt az időtartamot ugyanis több tényező is befolyásolhatja. Például ha valaki egy hideg vizű folyóba fullad bele, akkor a hideg lelassítja az életműködéseket, ennek következtében a vérben levő oxigén (a lelassuló életműködések, a lelassuló sejtanyagcsere miatt) hosszabb ideig elegendő, és emiatt valakit még hosszabb idő, akár 15-20 perc után is újra lehet éleszteni.

Akik ilyen hosszabb időt töltöttek el a klinikai halál állapotában, azok sajátságos jelenségekről is beszámolnak, olyanokról, amelyeket csak ők élnek át. Ilyen például a fény városának látása, vagy ahogyan mások nevezik, az „Aranyváros”.

Csodálatos, fényből lévő épületekkel teli helyen találják magukat ilyenkor az emberek, azonban azt mondják, hogy az általunk használt földi szavak alkalmatlanok arra, hogy le tudjuk írni ezt a másik dimenziót, amelyben ilyenkor voltak, és emiatt nehéz arról is beszélni, hogy milyennek látják ezt a fénylő várost. Úgy mondta az egyikük, hogy olyan volt ez, mintha az épületek és minden más dolog is fényből lenne, de mégis létező épületek ezek, nem csak fények.

Ebben a fénylő városban sok hozzájuk hasonló szellemi lényt látnak, akik a visszatérők leírása alapján egyetlen dologgal töltik az idejüket, nevezetesen, hogy folyamatosan tanulnak, fejlődnek.

Az egyik ember úgy írta le ezt, hogy úgy érezte, a tudás forrásánál áll, minden csatornán keresztül áramlottak bele az információk, és úgy érezte, hogy ebben az állapotában mindent megértett.

Úgy érezte, hogy érti a teremtettség célját, értelmét, nem csak azt tudta, hogy ő maga miért született meg erre a világra, hanem egyúttal azt is, hogy az univerzumnak, a teremtettségnek mi az értelme, a célja.

Aztán nagy szomorúságukra, amikor visszatértek ebből az állapotból, elfelejtik azt. Pusztán halvány sejtelem marad meg belőle, hogy van valami, amit ott, akkor megtanultak és megértettek, de most már elfelejtették.

Nagyon sokan emiatt kezdik el később keresni az életük értelmét, célját. Sokszor hatalmas változásokat vált ki a halálközeli élmény átélése az emberekből.