Luxus, hatalom, pofátlanság: megüzente a magyar társadalom, hogy vége a kullancs szezonnak: jönnek az égő paloták és kigyulladó jachtok?
Különös országban élünk. Egy olyan helyen, ahol a politikai elit már nem is próbál úgy tenni, mintha egy lenne közülünk.
Miközben a legtöbb magyar azon gondolkodik, hogy kihagyja-e a reggeli kávét, hogy maradjon pénz a gyerek uzsonnájára, addig odafönt a hatalmi szférában „luxusban élni nem bűn, hanem evidencia”.
Az urizálásból sport lett, a magángépekből céges utazás, a százmilliós órákból presztízs. Mindenki látja, mindenki tudja – és mostanra egyre többen mondják is: elég volt.
Mert lehet, hogy a politikai castingban tehetségtelenség a belépő, de a pofátlanság már szinte követelmény.
Minden egyes helikopterrel lezavart vadászat, minden újabb balatoni villapalota, minden állami cégbe beejtőernyőzött rokon azt üzeni: mi győztünk, ti meg lapítotok. De ez a számítás most kezd csúnyán félremenni.
A magyar ember sokáig tűrt. Mert reménykedett. Mert hitt. Mert azt gondolta, hogy „most építjük az országot”. De ma már csak azt látja: az ország valójában egy végtelen pénzszivattyú, ami fentről lefelé működik – soha nem fordítva.
Az a rezsicsökkentés, ami a plakáton szerepel, a valóságban csak a közműcégek igazgatósági jutalékát csökkenti. A „családbarát kormányzás” meg leginkább a politikuscsaládok vagyonosodását jelenti.
És közben a nép? Nézi a híradót, és már nem dühös – hanem fásult. Aztán mégis: valami megmozdult. A nyomorúságba fulladt vidékeken, a megfizethetetlenné váló albérletárak közepette, az állandó megszorításokkal körbebástyázott mindennapokban elkezdődött valami.
Nem tüntetés. Nem forradalom.
Hanem: megvetés. Mély, kollektív, elszánt megvetés az urak iránt. Mert már nemcsak az fáj, hogy ellopják – hanem az is, hogy közben még röhögnek is rajtunk.
A politikai elit ma már nem vezet, hanem uralkodik. És azt hiszi, hogy örökké fog. De történelmi tapasztalat: az a rendszer, amely ennyire nyíltan provokálja a nép igazságérzetét, előbb-utóbb meginog.
Az emberek ugyanis nem ostobák – csak sokáig türelmesek. És amikor elfogy a türelem, nem mindig kiabálással jön a változás.
Van, hogy csendben jön, mint egy reggeli szél, amit először senki nem vesz komolyan. Aztán egyszer csak ledönti a palotát.
A luxuséletet élő politikusok ma még azt hiszik, hogy mindez csak zaj. De ez nem zaj. Ez visszhang. A visszhangja egy társadalomnak, amelyet éveken át lenéztek, kifosztottak, semmibe vettek.
Most pedig feláll. Nem forradalmat kiált, hanem felemeli a fejét. És ez a pillanat mindig az elit legnagyobb rémálma.
Mert nem a dühös tömeg a félelmetes, hanem a csendes elszántság. És abból mostanában egyre több van.
