A legrövidebb ima: a legigazabb írás a neten, mindenki olvassa el és gondolkodjon el alaposan rajta!
Kinek mi a véleménye erről?
Egy órája sincs, hogy újból átnyálaztam a tájanatómiát, a Littmann-féle Sebészeti műtéttant. Memorizáltam a régió képleteit, hogy mit szabad és mit nem. Érdekesek a tájanatómia atlaszok.
Az artériák pirosak, a vénák kékek, az idegek sárgák, az inak fehérek. Ráadásul mindegyikhez egy parányi fekete nyílvessző tart, a képlet pontos anatómiai nevével. Hát? Persze, így könnyű! – s majdnem nevetek.
A valóság egészen más, az állandó szívás és törlés ellenére alig látunk a vérmaszattól, s semmi sem emlékeztet az atlaszban látottakra.
A kendők által szabadon hagyott kis négyzet semmilyen tájékozódási pontot sem nyújt. Egyedül az anaesthesiológus kolléga helye biztos, többnyire a beteg feji végénél ül vagy áll.
Isten kezében vagyunk, a beteg és a személyzet egyaránt…
A bevonuláskor nem szólnak fanfárok, csak néhány készülék zümmögése jelzi, hogy működésre kész.
Kölcsönösen köszöntjük egymást.
A beteg 75 feletti, az elképzelhető összes betegség birtokában.
Váratlanul szólal meg:
Mielőtt elaludnék, szeretnék imádkozni! Lehet?
Persze, csak tessék! – mondom bosszúsan.
Köszönöm, fiam – s belekezd csendesen.
Domine! … Ámen! – mondja e két szót.
Csak ennyi? – kérdezem meglepetten.
Csak ennyi.
Uram !…Úgy legyen !
Igen, fiam. Ez minden. E két szó közöttieket az Úr úgyis tudja.
Tudja, hogy mit mondanék, mit kérnék.
Én nem kérek magamnak semmit, de elfogadom, amit Tőle kapok.
Tudom, ma Ő vezeti a doktor urak kezét.
Mereven állunk, feltartott kézzel.
Talán csak a maszkok mögötti szemüvegek csillognak fényesebben, mint korábban.
Lehet még egy kérésem?
Igen, természetesen. – de már nem vagyok bosszús a késés miatt.
Életem legrövidebb, és leginkább hittel teli imáját hallottam egy perce.
Gondolatban még kitöltöm a két szó közötti helyet.
Szeretném elénekelni a legszebb énekünket, ha még tudom, mert nagyon álmosodom.
S, ekkor remegő, halk hangon belekezd a 42. zsoltár első sorába:
Mint a szép híves patakra, a szarvas kívánkozik,…
A következő sortól az egyik műtősnő csatlakozik:
Lelkem úgy óhajt Uramra, és hozzá fohászkodik…
A versszakot már öten fejezzük be:
Tehozzád én Istenem, szomjúhozik én lelkem. Vajon színed eleiben mikor jutok, élő Isten?
Egy mély sóhajjal álomba merül a néni.
Törlést kérek! A szemüvegemre.
Még várok egy percet, hogy összeszedjem magam.
Ha Isten velünk… Kezdhetjük!… Kérem intubálni!
Dr. Arbanász Zoltán
