A sötét korszak és a szellemi megvakulás vár az emberiségre egy sötét jóslat szerint

Korszakváltás előtt állunk. Erre jobb ha mindenki felkészül?

A szellemi vakság következtében azonban nemcsak téri világunk hullik szét, vagyis nemcsak egy olyan hasadás következik be, aminek következtében azt hisszük, hogy van egy „én”, aki a lényegét tekintve különbözik más dolgoktól.

Az egységes világ és az egységes tudat nemcsak sok jelenségre és sok lényre hullik szét, hanem emellett ez a széthullás az idői dimenzióban is megtörténik. Magának az időélménynek a megjelenése is ennek tünete.

Az idő azáltal keletkezik, hogy a tudat a tapasztalási lehetőségek teljességét csak egymás után képes megismerni, vagyis egyszerre annak csak töredékét érzékeli: azt, amibe éppen belekapaszkodik.

Hasonlóan a látását hirtelen elveszített ember viselkedéséhez, aki úgy halad, hogy hozzákapaszkodik a fal éppen aktuális szeletéhez, a fal többi része pedig csak az emlékeiben és a jövőképében létezik, s ott is csupán bizonyos korlátok között.

Az, hogy nem tudunk emlékezni korábbi születéseinkre, illetve nem látjuk előre a jövőbeli eseményeket és életeket, ugyancsak annak következménye, hogy a tudatunk teljesen hozzátapadt ahhoz, ami éppen most történik vele.

A keleti hagyományok történelemszemlélete az emberi töreténelmet is a tudat elhomályosulásából vezeti le. Ez a fajta világkép azonban nemcsak keleten, hanem más kultúrákban is megtalálható, sőt az utolsó néhány száz év kivételével egyetemesnek mondható. Ez a történelemszemlélet a világkorszakokról szóló tanításban fejeződik ki.

A világkorszakokról szóló tanítás Európában is közismert volt. Ennek általunk ismert legszebb megfogalmazását Ovidius foglalta versbe,1 és ez a tartalmát illetően nem nagyon különbözik az erre vonatkozó keleti tanításoktól. A modern vagy „felvilágosult” ember egyfajta fejlődéselvű történetszemlélettel rendelkezik: önmagát egy fejlődés csúcspontjának tekinti, és úgy gondolja, hogy egy primitív létállapotból — majomból, majd ősemberből — fejlődött ezzé a csodálatos teremtménnyé.

Valójában az, hogy valaki mennyire gondolja magát tökéletesnek vagy egy fejlődés csúcspontjának, éppenséggel a saját hamistudatba süllyedésének az ismérve. Amíg ugyanis az ember többé-kevésbé tisztán látja a dolgokat, addig rendelkezik egy bizonyos toleranciával is: el tudja viselni és meg tudja engedni a másfajta lehetséges látásmódokat.

Azt a tekintetet, amely saját valódi lényegéből tekint a világra, nem zavarja az, hogy egyúttal más tekinteteken, más ablakokon és csatornákon keresztül is szemléli a világot. Sőt, ettől érzi a létét gazdagabbnak és színesebbnek.

A más látásmódok akkor kezdik zavarni az embert, ha az, ahogyan a világát látja és értékeli, immár annyira eltávolodott az igazságtól, hogy azt már önmagával sem tudja elhitetni. Amikor elérkezik ez a fázis — vagyis amikor már önmaga sem hiszi el azt, amit állít és önmaga is érzékeli, hogy milyen alacsonyrendű és romlott az általa folytatott életgyakorlat —, akkor válik elemi szükségletté, hogy ezt mindenkire rákényszerítse.

A modern korban ez igen eklatánsan jelentkezik, mi magunk is tapasztalhattuk történelmileg, sőt, sokszor tapasztalhatjuk ma is. Tipikus machbeti jelenség: nem engedhetjük meg, hogy valaki másképpen lássa a dolgokat, mert már mi magunk is alig hiszünk benne. Ha valaki másképpen látja és másképp állítja be a dolgokat, az fenyegetné a saját életgyakorlatunkkal és tapasztalási módunkkal felépített látszatbiztonságot.

Ez az oka annak, hogy a modern korban önmagunkat a fejlődés csúcsának kell tekintenünk. Azért kell elhitetnünk magunkkal, hogy a mi világunk a legjobb és a legtökéletesebb, mert valójában már annyira nyomorék és annyira alacsonyrendű, hogy ezt nekünk magunknak is igen nehéz nem tudomásul venni. A leginkább azok érzik ezt, akik a legerősebben ragaszkodnak ahhoz, hogy ezt tekintsék a csúcspontnak.

Az ősi történelemszemlélet a történetet egyfajta hanyatlásnak képzelte el, ahol az emberi kultúra korszakait az határozza meg, hogy milyen mértékben borult rá a homály szellemi tekintetünkre, milyen mértékben veszett ki a tudatból a valóság látása, illetve a természettel és az egymással való lényegi közösségről szóló tudás, milyen mértékben tapadt hozzá a tudat az érzéki formák hajszolásához. Ennek megfelelően beszéltek aranykorról, ezüstkorról, rézkorszakról és vaskorszakról, amelyeket a keleti hagyományok találóan számokkal jellemeztek. E számsor azt volt hivatott kifejezni, hogy a bennünk lévő szellemi világosság hányad része veszett már ki az emberiségből.

Az aranykort ők kritajugának nevezték. A krita alapjelentése: az, ami jól van megcsinálva; ám a szó négyest is jelent, és e szám itt arra utal, hogy a szellemi világosság négy negyedéből még mind a négy megvan.

Ha elolvassuk Ovidius leírását, onnan is kiderül, hogy az aranykort nem az jellemzi elsősorban, hogy a hegyek aranyból vannak, vagy a vízben nektár folyik, hanem az, hogy az emberi tudat igazságban, békében és elégedettségben, a természettel harmóniában él. Attól, hogy így él, megismerésében a világ is jónak mutatkozik, s neki magának is megvan mindene, amire csak szüksége van. A történeti korok kibontakozásának folyamatában ebből az igazsággal összhangban folytatott életből — keresztényi fogalmakkal azt mondanánk, Isten közelségéből — az ember egyre jobban kikerül, attól egyre jobban eltávolodik.

A tudat egyre inkább az érzéki formákhoz való tapadás közegébe kerül, s ezzel együtt egyre jobban differenciálódik. Ennek következtében jelennek meg, majd terjednek el és válnak fokozatosan uralkodóvá az ezüst-, réz-, majd vaskorban a szorongások és az ideológiák, amelyek egyre inkább kiszorítják az igazság felismerését és gyakorlását; majd pedig, amikor mindez szélsőségesen erőssé válik, feltámad a gyűlölet és az agresszió.

A keleti hagyományok szerint saját történelmünk, amelyet mi a fejlődés csúcspontjának hiszünk, valójában ennek a lebomlásnak a végső stádiuma.

„Sötét korszak”-nak, kalijugának nevezik ezt; a kali azonban egészen pontosan nem sötétet, hanem „egy”-et jelent, mert ebben a korszakban a szellemi világosság négy negyedéből már csak egy maradt éberen. Még mindig nem sötétedtünk el teljesen: van értelmünk, érzékeljük önmagunkban a világosságot, csakhogy ezzel a világossággal már rég nem vagyunk azonosak.

Nem tudjuk ezt a belső világosságot olyan intenzitással tapasztalni, hogy felismerhetnénk: ez nemcsak a mi világosságunk, hanem minden világossága, mindent ez világít meg és ez hordoz.

A kalijuga sötétként történő értelmezése csupán egy találó analógia. Létezik ugyanis egy igen hasonló hangzású szó a szanszkrit nyelvben, a kála, amely „sötét”-et is jelent, s ez a kor és ez a tudatállapot bizonyos értelemben valóban sötét, mert homályba merült, s nagyon kevéssé látja az igazságot.

A kali szó valódi etimológiai háttere azonban ennél sokkal érdekesebb: a szó ugyanis, amely „egyes”-t jelent, a számolni igéből származik. Különös módon ezt a sötét korszakot, a kalijugát pontosan az jellemzi, hogy mennyire előtérbe került a világ megismerésében, gondolkodásunkban és tapasztalásunkban a szám. A mai világban a szám adja az egész létszemlélet ideológiai bázisát, az egész modern tudomány és technika a számtanon alapul.

A szám azért vált ennyire fontossá, mert nagyon felerősödött bennünk a birtokvágy és a dolgokhoz történő tapadás. Ugyancsak összefügg ez a hatalomvággyal, amely azon keresztül igyekszik biztonságot teremteni, hogy uralkodni akar a jelenségeken, és kontrollálni akarja azokat. A dolgokat ugyanis két okból kell megszámolni.

Az első ok az, hogy tudjuk, mennyink van. Ez a számolás valódi gyökere. Már a régi Egyiptomban úgy kezdődött, hogy az írnoknak pontosan tudnia kellett, hány zsák gabona van a fáraó magtárában és hány juh az istállójában.

A matematika feltalálása tehát a birtokvágyhoz és a hatalomhoz kapcsolódott: az uralkodónak tudnia kellett az alá tartozó katonák, fegyverek és birtokok számát. A másik ok abban rejlik, hogy ha az ember elveszíti a jelenségek lényegének látását, s nem képes többé pusztán az élménnyel való találkozás hatására fölismerni annak mibenlétét és jelentőségét, akkor ezt azzal próbálja kompenzálni, hogy elkezdi őket mérni és megszámolni.

Kicsit ahhoz hasonlít ez, mint ahogyan a vakoknál a hallás és a tapintás átveszi az elveszett látás feladatait. Úgy véljük, ha tudjuk, hogy valami öt és a gyök kettő 1,414, akkor ezzel értjük is azt. Valójában azért van szükségünk az ilyesfajta tudásra, mert már rég nem értjük és nem látjuk a dolgok lényegét.

Sokat lehetne még elmélkedni a sötét korszak és az egyéb korszakok jellegzetességeiről, az időnknek azonban a végére értünk. Befejezésképpen azért szeretném még Önöket emlékeztetni arra, hogy ezeknek a buddhista tanításoknak és gondolatoknak nem az a céljuk, hogy valamiféle pesszimizmust, ijedtséget, vagy önsajnálatot gerjesszenek.

Éppen ellenkezőleg: e tanítások arra igyekeznek felhívni a figyelmünket, hogy szemben a sokféle testi vaksággal, amelyeket nehéz megszüntetni, a szellemi vakság nem visszafordíthatatlan és megszüntethetetlen állapot.

A szellemi látás negyed része ugyanis még megvan bennünk: rendelkezünk bizonyos fokú belső világossággal, s van bennünk értelem és jóakarat is, még ha egzisztenciális szorongásunk miatt sokszor nem is vagyunk képesek jóakaratból és együttérzésből cselekedni.

Mindez alapot ad számunkra ahhoz, hogy a rést, amely a hályogon még nyitva áll, elkezdjük tágítani, és a szellemi látóképességet — az igazság ismerését, vagy keresztény fogalommal kifejezve Isten színről látását — önmagunkban ismét meg tudjuk valósítani. Ilyen módon helyre tudunk állítani egy tökéletesebb, emberhez méltóbb, aranykorinak is nevezhető állapotot.

A szellemi megvakulásról és a hanyatlásról szóló tanítások célja az, hogy felállítsa a pontos diagnózist: megmutassa számunkra, hogy mi a szenvedésünk gyökere, mitől szorongunk, mitől kerültünk olyan állapotba, ahol hozzátapadtunk az érzéki formákhoz és megfeledkeztünk az igazságról.

E diagnózis birtokában, az okok megértése nyomán válhatunk képessé olyan szellemi műveletekre, amelyek során tanulással, gyakorlással, önmagunk átszoktatásával ismét megtanuljuk a szellemi látásunkat használni.

Ez a célja és az értelme ezeknek a tanításoknak.

Ezen keresztül emeljük magunkat ismét vissza egy emberhez méltóbb létbe — sőt, nemcsak önmagunkat, hanem minden más lényt is. Hiszen lényegünket tekintve nem különbözünk tőlük, csupán a hamis tudat fényében látjuk magunkat tőlük különbözőnek.

Mindnyájunkat visszaemeljük tehát egy tökéletesebb, igazibb, hitelesebb létezésbe, és ezáltal világunkat a szenvedésből és a homályból megváltjuk.