Az élet habostorta, de sz.rból van a közepe: Az egyik mondat amit szülőként sosem szeretnél hallani
Avagy hogyan jutottunk el a szülinapi torta mellől az intenzívre. Egy anyuka kálváriáján borzong az ország.
Sokáig gondolkodtam rajta, hogy ezt megírjam-e, de ha csak egy gyereken segít, már megérte.
Augusztus 17-én megünnepeltük a Lilibet első szülinapját a Balatonon, mindenki nagyon vidám és boldog volt. 20-án, szerdán, kis hőemelkedéssel kelt, de betudtuk annak, hogy nő a foga, máskor is volt már ilyen.
Délután egyik percről a másikra elkezdett nyekeregni, majd sírni. Fájdalmas sirás volt, nem is akarta abbahagyni, csak, ha valamelyikünk karjába befeküdt háttal. Így telt el a délután, meg az éjszaka is, alvás nélkül. Nem evett és inni is alig volt hajlandó.
Éjjel Júlia felhívta az ügyeletet, ahol azt mondták, ha reggelre nem változik semmi, akkor menjünk be Kistarcsára a kórházba. Reggel 7-re be is mentünk, már a 40 fokot súrolta a láza, hiába kapott gyógyszert. És akkor innen kezdődött a rémálom.
Az ügyeletes doktornő megvizsgálta. Sírás. Látszott rajta, hogy fingja sincs mi lehet, de az még jobban, hogy kurvára unja a banánt és legszívesebben hazamenne a faszba. Sírás.
Nemsokára jön a nappalis doktornő. Vizit, megbeszelés, 10 perc. Addig várjanak kint.
Rendben.
A kb. delíriumos állapotban lévő gyerekkel másfél órát sétálgattam az előtérben, mire előkerült a világ egyik legcukibb és legelhivatottabb doktornője, akinek viszont nagyon sokat köszönhetünk, annak ellenére, hogy csak sejtései voltak, hogy mi lehet a baja, de intézett mindent. Ilyen, olyan vizsgálat, sírás, fülorrgége, totál sírás, minden, de nem jött rá mi lehet a baj. Mint később kiderült, a felszerelése se volt adott ahhoz, hogy kiderítse… Lilibet kapott gyógyszert, amitől jobban lett, de ahogy kiment a hatása, kezdődött elölről minden. Sírás. Akkora láza lett, hogy nem tudtak vért venni tőle, mert robbantak szét a vénái. 8x szúrták meg. Nyolcszor. Ordítva sírás.
Apuka! Fogja le! Fogja erősebben, ne hagyja mozogni!
Igenis. Csinálom.
Hát tudjátok, addigi életem egyik legnehezebb dolga volt. Az egy éves lányod üvölt az arcodba sírva, hogy miért hagyod, hogy bántsanak, nem érted, hogy ez fáj??? Miért hagyod, hogy bántsanak?? Meg kéne védened, de te segítesz nekik! Utállak! A megvetés és a csalódás váltogatta egymást a szemében, majd mikor már teljesen kimerült a szenvedésben egy utolsót rám ordított, megütött, elernyedt, és látszott rajta, hogy rendben, akkor itt vagyok, bántsatok, nem bírom tovább. Ekkora már a nővérek is feladták és a valahonnan előkerített osztályvezető főorvosnak sikerült vért vennie és bekötni az infúziót. Bármit mondtak, csak bólogattam és mondtam, hogy igen, igen, jó, jó, de belül ordítva sírtam én is együtt a lányommal és omlottam össze percenként. Hetekig tartott, míg feldolgoztam azt, ahogy a Bibus akkor nézett rám.
Most mi jön?
Várunk.
Mire?
A vérvétel eredményére. Addig kap gyógyszereket.
Rendben.
Hát kurvára nem javult semmit. Júlia kávén élt a másfél napja nemalvás miatt. A doktornő főzte neki a nővérszobában, mondván a büfében ne vegyen, mert az szar.
Megjött az eredmény. Baj van. Nagyon durván magas a fehérvérsejt, ergo brutál gyulladás van a szervezetben, de még mindig nem tudjuk mitől.
És mi a következő lépés?
Antibiotikum, ha nem javul, akkor Heim Pál. Szerintem tályog lehet a torkában.
(Itt jegyezném meg, hogy anyukám ezt már csütörtök reggel megmondta a telefonba, hogy ez lehet a baj, de azt mondták erre, hogy nehogymár egy szülész nőgyógyász mondja meg telefonon keresztül 200 km-ről.)
Szenvedés, nem javulás, rosszabbodás, sírás, nemalvás, tehetetlenség másnap reggelig, majd mentővel irány a Heim Pál, mert csak ott műtenek altatásban 3 év alatti gyereket, mivel a telefonos konziliumban arra jutottak, hogy azonnali műtét, mert nem éri meg a szombatot, ha tényleg tályog és a vérvétel eredménye sem gyenge.
Hogymiafaszvan? Műtét? Meg nem éri meg a szombatot?! Miért velünk történik ez? Miért egy ilyen kicsi gyerekkel? Még csak egy éves.
Igen, gyere át a Heim Pálba, nemsokára átvisz minket a mentő. Hozzál ezt, meg azt, váltsunk. Haza kell mennem pihenni egy kicsit, enni, fürdeni, mert elájulok lassan. Úgyis lesz vizsgálat, CT, stb, később visszajövök.
Rendben.
Csak az autóig jutott és a parkolóban pihent/aludt 2-3 órát.
Újabb vizsgálatok, Lilibet már, ha csak valakit meglátott, sírva fakadt. Berekedt a sok sírástól. Elképesztően kurva szar érzés volt, hogy nem tudunk semmit tenni szülőként. Vérvétel, sírás, küzdelem, torok vizsgálat, küzdelem, sírás.
Délutáni 2-kor CT. Biztos, hogy tályog, nagyon durva fertőzés. Ahogy megjön az eredmény műtét. Azonnal. Csak az a kérdés mekkora műtét. Apuka! Figyel? Érti?
( Hogyne értenem bazdmeg, nem vagyok hülye, csak az egyik oldalamon Júlia sír, másikon a lányom, értek mindent basszameg, csak nehéz ám erősnek maradni)
Pillanat, csak elfordulok egy másodpercre, sírni, meg összeomlani egy nanoszekundumra, többre ugysincs időm. Igen, megvagyok, figyelek. Értem, rendben.
Eddigre eljutottam arra a szintre az egész helyzettől, hogy legszívesebben elküldtem volna a nővéreket, a szülőket, mindenkit már a kurvaanyjába, hogy legalább egy órára kussoljon el mindenki, hogy a lányom aludni tudjon. Most képzeld el. Egy spájz méretű kórteremben 4 ágy, 4 sámli, 4 gyerek, 4 szülő… Kb. egymás szájába lélegeztünk.
Aki itt akar maradni éjszakára, az aludhat a sámlin. Ülve. Jó éjszakát! Ágyra nem ülünk, apuka. Fertőzésveszély.
Hmm, csodás, rendben, a faszkivan.
Apuka! Megyünk a CT-re. Tudja hol van?
Honnan tudnám, most vagyunk itt először.
Arra, meg arra, jobbra, balra fel a második emeletre, jobbra nagy fehér ajtó. Felfogta, apuka?! (Sírás)
Aha. Jó. (Jobbra második ajtó, emelet, kb ennyi maradt meg.
Dehogy fogta fel, látom kivan. Elkísérem.
Az jó lesz!
Na apuka, ezt töltse ki, jó? Addig nyugodtan leülhet itt. Megvárja a gyereket, ugye, apuka?
(Nem lemegyek a halottasházba magamtól, mert mégegyszer valaki azt mondja, hogy apuka, olyan mértékű agyvérzést kapok, hogy kirobban a fejemből az agyam.)
Persze, hogy megvárom.
Rendbe, apuka. Fél óra.
Na lett abból egy óra, én sejtettem, hogy valami nem stimmel, de legalább a Lilibet aludt egy órát.
Na, apuka vége, nyugodtan vigye vissza az osztályra, megvárjuk az eredményt. Aztán műtét. (Sírás)
Rendben, dokika.
Kórteremben üvöltés, sírás. Vizsgálat, gyógyszer, fájdalomcsillapító, kurva anyja. Sírás.
Na, apuka!
Várjon szólok anyukának, hogy jöjjön.
Rendben. Az van kedves szülők, hogy a lányukon azonnal életmentő műtétet kell végrehajtani, mert egy 3x2cm-es tályog van a torkában és már nagyon nehezen tartja életben saját magát. A véreredménye katasztrófa, minden perc számít. Este 8-kor műtét. Rendben?
Rendben.
Anesztes mindent elmond az ő részéről én elmondok az enyémről. Értik?
Mindent. Sírás.
Bárki új ember jött oda hozzánk, ez esetünkben a nap folyamán volt vagy 20 ember, a következő kérdéseket tette fel:
Mit vettek észre a gyereken? Mikor mentek kórházba? Milyen vizsgálat volt? Milyen gyógyszert kapott? Mikor evett utoljára? Milyen allergiája van? Mikor ivott utoljára? Pelusban van pisi?
Az utolsónál megkérdeztem, hogy -ne haragudjon doktornő, de a válaszok nincsenek rajta a kórlapján? 20 percenként felteszik ezeket a kérdéseket.
Jobban szeretjük feltenni, mint elolvasni.
Ahh, értem.
-Jöjjenek megyünk műtétre. Egy, másfél óra múlva találkozunk.
Vigyázzanak rá! Szeretlek kislányom, ügyesen! Erős legyél!
A percek olyan lassan vánszorogtak, mint egy vasbeton csizmát hordó ólomkatona. Kb. megettem egy doboz cigit, meg megittam egy 40 liter kávét.
És este fél 10-kor megjelenik a doktornő.
Jöjjenek elmondom mi volt. A műtét nagyon jól sikerült. DE…
DE, DE, DE, DE, DE, DE, DE, DE, DE, DE, DE, DE, DE, DE, DE, DE, DE, DE, DE, DE, DE, DE, DE, DE…
Amit sosem akarsz hallani. DE! Ezerszer robbant bele az agyamba ez a rövid kötőszó. Meg is állt bele a világ, minden össze is omlott.
De, mi?
Hát az van, hogy amikor próbáltuk extubálni, összeomlott a keringése, nem tudott magától levegőt venni, olyan 5-6 mp-re nem is jutott oxigénhez, de ahogy visszaraktuk a tubust, magához tért, egyből ki is akarta húzni a csövet, nagyon erős, de most visszük az intenzívre. Megróbáljuk gyógyszerekkel feljavítani az állapotát, meg úgye a tályogot is kitisztítottuk, pihen, alszik, gyógyul, minden rendben lesz.
…. 😳😱😭
Nemsokára kijön az anesztes, elmond mindent, hogyan tovább.
Mennyi ideig lesz az intenzíven?
Holnap délután kettőkor megpróbáljuk felébreszteni, ha megint nem sikerül, akkor este 8-kor is.
Pfuuu basszameg.
Nyugodjanak meg, minden esetre felkészültünk műtét előtt és közben. Erre is.
Az jó, mert mi nem…
Ki marad itt? A gyerek alszik, be lehet menni majd hozzá, de csak egy szülő maradhat.
Én. Vágtam rá.
Juliának megmondtam, hogy ő hazamegy, alszik, fürdik, mert már alig állt a lábán. Úgyis alszik a Lilibet, nem kell most mellette legyen. Jó kezekben van.
Megtanultam az intenzív előtti széken, a kertben lévő padon, állva, mindenhogy aludni egy-egy percet, mert hajnali 1-kor jutottam be az intenzívre. Közben hallgatni a gépek csipogását, a rohangáló nővéreket és orvosokat, a tehetetlen, elcsigázott, sírástól elfolyt sminkű anyukákat, idegtől gőzölgő apukákat kerülgetni.
Bejutottam. Na azzal a mozdulattal, majdnem össze is estem a látványtól. Látni az egy éves gyermeked, ahogy csövek állnak ki belőle kb. mindenhonnan, a kezében, lábában branül, kanül minden. 4 napja még vígan szaladgált, most meg egy gép tartja életben és lélegezteti. Hát szépen vagyunk…
Na, apuka. Minden rendben van, láthatja maga is. Menjen, pihenjen egy kicsit, nem néz ki a legjobban. Holnap délután 2-kor találkozunk.
Há bárkit is érdekel, 12 pad, 18 fa, 40 kopott lécből készült faház van az épület melletti parkban, ugyanis az éjszakám nagy részét a kertben fekve töltöttem, majd 2 órára kaptam egy ágyat is, amire ledőlhettem.
Reggel váltottunk, nem történt semmi, szerencsére az ébresztés is sikeres volt, tovább nincs is mit mondanam. Percről percre javult a gyermek. Hétfőn hazamehettünk, szerdára már elfelejtette az egészet. Kivéve egy dolgot. A bizalmatlanságot. Hetekig tartott visszaszerezzük, folyamatosan a háta mögé nézett, hogy mikor jön valaki bántani. Rajtunk kívül bárki megközelítette 3 méternél közelebb, elsírta magát. Legyen az kedvenc szomszédja, a boltosnéni, aki minden egyes alkalommal ajándék szelet párizsit ad neki. Rettegett mindenkitől.
Igazából mi csak hálával tartozunk mindenkinek, de ez a jobb sorsra érdemes, mostoha gyerek egészségügy, ami itt van Magyarországon, az kritikán aluli. Nem az ott dolgozók, hanem a környezet.
A betegségről: Egy pár évvel ezelőtt még penicillinnel 1 nap alatt gyógyítható bakteriális fertőzés volt, de a Covid óta akkorát mutálódott a baktérium, hogy nem csak egy ilyen pici gyereknél, de egy felnőttnél is halálos lehet, ha nem kapják el időben… És bárhol el lehet kapni. A játszón, a buszon, a boltban, bárhol. Egy nap alatt ledönt, mint a huzat.
Így majdnem két hónappal az eset után még mindig képes vagyok elsírni magam a piros lámpánál, ha eszembe jut az egész és amit ingáztam Csömör és a kórházak között.
Remelém érthetően írtam le az események láncolatát és nincs sok helyesírási hibám, de írás közben némileg zaklatott lettem. Igyekszem javítani mindet.
