Magyarország 2023: 570 ezres kabátokat varrnak és szegénységben, minimálbéren élnek a magyar varrónők
Ezekről a hazai Sweatshopokról senki sem beszél!
Zsuzsanna 42 év után állt fel az utolsó varrórgép mellől.
A közel fél évszázad alatt előfordult néha, hogy Zsuzsanna elképzelte, kik hordhatják az általa készített ruhákat. Olyan emberekre gondolt, akik egy pláza üzletében vásárolnak.
Nem minden varrónő osztja ezt a véleményt:
„Itt a lányok nagy zsiványok: amint bejön valami termék, az az első, hogy megnézik, mennyibe kerül. Két perc alatt megtalálják a neten.
Mondjuk, ők nem tudják a vállalási árakat, mert azt nem adhatjuk ki.
Ezeket az árakat csak mi tudjuk a varrodavezetővel. Annak a kabátnak, amit mutattam, 570 ezer forint az ára, mi meg kaptunk érte 23 ezer forintot”
– mesélte egy budapesti varroda vezetője.
Gyerekvállalás és betegség miatt kiesett a két főnöke, mire a budapesti irányító Zsuzsannát jelölte ki utódnak.
„Akkor nagyon boldog voltam. Pedig a varroda egy kőkemény munka. Rajtad múlik, mert darabbér van.
Ha a száz százalékot tudod hozni, akkor arra kapsz egy x összeget, ha nem, akkor annyival kevesebbet. Előfordult, amikor annyira szoros volt a határidő, hogy éjfélig is bent kellett maradnunk.”
-idézi a Telex.
Ez egyébként más éhbérért dolgoztatott sweatshopok résztvevőinek beszámolóival is megyezhet.
„Ott van a termék ára, amit te vásárlóként fizetsz érte, ebből nagyon pici a gyártási költség.
És a nagyon pici gyártási költségen belül is ott van a rezsi, mert a varrógépet működtetni kell, ilyen energiaárak mellett is fűteni kell a helyiséget, egyebek. Tehát valójában nagyon kicsi az az árrés, amit megenged a gyártó irányába a megrendelő”
– magyarázta dr. Molnár Ernő, a Debreceni Egyetem gazdaságföldrajz-tanára, a téma kutatója.
„Műveletektől függött, hogy elérte-e a minimálbért, amit csinál az ember, és ez teljesen aránytalan volt. Valamelyik terméknél 200 százalékosan tudod teljesíteni, a másiknál pedig, ha megfeszülsz, akkor is csak ötvenben.
A túlórát meg úgy szerették megoldani, hogy nem kifizették, hanem tudd bele a normapercedbe.
Szóval a túlórával igyekeztél elérni a 100 százalékot, hogy ne legyen levonás. Ez nagy feszültségforrás egy varrodában”
– sorolta tapasztalatait a pár éve kiugrott varrónő.
„Az bántott, hogy miért nem ismerik el a tudásunkat. Nem voltunk olyan sokan szakmunkások, legalább a mi bérünket másképp osztották volna. A mai napig úgy van mindenkinek a szerződésbe írva, hogy betanított munkás.” Mint mondta, ők nem kaptak borítékban fekete bért, de hallott ilyen varrodákról a térségben.
Ahogy az eddigiekből is látszik, egy varroda remek terepe az önkizsákmányolásnak, különösen, ha a dolgozók nem órabérben, hanem darabárban kapják a fizetésüket.
De van ebben bármi felelősségük a külföldi megrendelőknek? Érdemes egyáltalán szembesíteni őket a magyar minimálbérekkel?
Egyáltalán, mikor kezd el erről jobban, nyíltabban beszélni a média?
Mert addig nem lesz változás…
