NEM BIZTOS, HOGY MINDEN FELNŐTT VALÓJÁBAN FEL-NŐTT… A LEGELGONDOLKODTATÓBB ÍRÁS a neten

Fontos beszélni róla, tele van velünk az ország és észre sem vesszük őket!

E rövid kis tanulmányban arra hívom Kedves Olvasómat, hogy megvizsgáljuk a felnőtté válás lehetőségeit: Hogyan is válunk valóban felnövekedett emberré…? Mert hiszen úgy gondolom, hogy nem kell sokáig bizonygatnom az alábbi állításomat: „Nem biztos, hogy minden felnőtt valóban felnőtt!”. Minden nő találkozott már olyan felnőttnek látszódó férfival, akiről kiderült, hogy belül valójában csak egy hisztis kisfiú. És minden férfi találkozott már olyan felnőttnek látszódó nővel, akiről kiderült, hogy belül valójában csak egy nyafogó kislány.

Az embernek erre a gyermeki mivoltára azonban nem mindig derül fény. A legtöbbször könnyen elfedhető a lelki-szellemi felnövekvés hiánya pénzzel és/vagy hatalommal. Ugyan ki gondolná egy milliárdos cég vezérigazgatójáról, akinek felesége, három gyermeke, nagy háza, és szép autója van, hogy valójában belül még csak egy tizenéves kisfiú…

Mert a „lebukás” akkor történik meg, amikor valami miatt összedől az élete: Például, amikor bejelenti a felesége, hogy válni akar…

Amikor egy ilyen férfinak szétesik az élete, és kiderül, hogy semmi sem igaz, amit amúgy evidenciaként kezelt, akkor valóban nyilvánvalóvá válik, hogy egy megszeppent és cselekvésképtelen fiúcska csücsül a komoly, öltönyös úriember helyén.

Ma ezt nevezik „életközépi válság”-nak, mert általában a 30-as, 40-es, 50-es életévünkre tartjuk jellemzőnek ezt a valóban hatalmas krízist. Amit azonban sokan elfelejtenek kiemelni, hogy a helyzet nem azért tragikus, mert fizikai-anyagi átrendeződés következik be. Hanem azért, mert fény derül arra, hogy az egész eddigi életét külső elvárások, megfelelések, kényszerek hatása alatt rendezte be.

Mert hiányzott belőle a valóban saját döntés, amelynek alapja a felelősségvállalás lett volna. Mert az ember valójában sosem volt sem önálló, sem pedig szabad. Hiszen nem történt meg a felnőtté válás: Mélyen belül gyermeki létben ragadt.

Ezen a ponton nagyon fontos, hogy áttekintsük az ember életének fejlődési menetét az önállóság, a függetlenség, és a felelősségvállalás szempontjaiból. Számtalan hagyományos és modern nézet közös metszeteként én is 7 éves periódusokban fogom mérni az emberi élet különböző szakaszait.

0-7 éves kor:

Az emberi élet úgy szerveződik, hogy gyermekkorban még nem vagyunk sem önállóak, sem pedig szabadok.

Megszületésünktől kezdve nagyjából 7 éves korunkig a környezetünk gondoskodására vagyunk rászorulva.

Nem tudjuk ellátni magunkat, nem tudunk reálisan ítélni, helyesen dönteni, és felelősséget vállalni. Így végül minden felelősséget a környezetünk vállal fel helyettünk, és ez nagyon-nagyon rendben van.

7-14 éves kor:

Körülbelül 7 éves korunktól, ahogy elkezdjük iskoláinkat, fokozatosan egyre több feladatot ró ránk a külső környezetünk. Különböző kötelességeink lesznek, tehát felelősséggel terhelnek meg minket. Megtanulunk ezeknek megfelelni, hiszen a társadalom ebbe présel bele minket. Nekünk pedig gyermekek révén nincs is más lehetőségünk, mint szófogadónak lenni, és megfelelni eme külső elváráshalmaznak.

Akármilyen szörnyűnek is hangzik, végső soron mindannyiunkkal ez történik. Így leszünk jó gyerekek, jó tanulók. Hisszük, hogy ha így teszünk, akkor majd jó felnőtté válunk, és a társadalom jó élettel jutalmaz meg minket. Bízunk abban, hogy ha azt az utat járjuk, amit kijelöltek nekünk, akkor ez elvezet minket egy boldog élethez. Hogy lesz pénzünk, otthonunk, házastársunk, gyerekeink. Hogy hasznos és megbecsült tagjai leszünk a közösségnek, és minden rendben lesz.

Nyilván ezen a ponton valóban óriási felelőssége van a mindenkori felnőtt társadalomnak, hogy ezek az ígéretek milyen szinten igazak, és hogy milyen mértékben képesek megvalósulni a gyakorlatban? Magyarul, hogy a gyermekek felé irányuló társadalmi elvárások a szakadék szélére, vagy egy üdvös jövőbe vezetik-e a népnemzetet?

De ennek a kérdésnek a megválaszolása nem célja ennek a tanulmánynak…

14-21 éves kor:

Nos, ezen a ponton kellene eljönnie annak a periódusnak, amit ma a legtöbb ember gyakorlatilag kihagy az életéből. Ez nem más, mint a kamaszkor. A kamaszkor, vagy más néven serdülőkor, amelyet én most 14-től 21 évig datálok, azért rendkívüli fontosságú, mert ekkor volna időszerű önmagunk felfedezésének, saját önállóságunk kialakításának, valamint az önmagunkért történő felelősségvállalás megszületésének. Ebben az időszakban heves tűzzel kutatjuk az igazságot, illetve az ehhez vezető utat. Itt már nem vagyunk képesek kérdés nélkül elfogadni a „fentről” érkező utasításokat; utána kell járjunk, hogy helyénvalók-e? Mindent megkérdőjelezünk, és mindent próbára teszünk.

Csak azt vagyunk hajlandóak elfogadni, ami kiállta az igazság próbáját. Tanítókat, mestereket követünk, majd csalódunk bennük, és újakat keresünk. Majd ezekben is csalódunk, s így hosszú próbák sora után végül eljutunk önmagunkig, ahol már mi vagyunk saját magunk mesterei. Próbára tesszük önmagunkat is, különböző kihívások elé állítjuk magunkat, szembenézünk a félelmeinkkel: Elkezdjük felfedezni valódi erőnket! Ebben a hét esztendőben az a feladatunk, hogy vágyainkat követve megtapasztaljuk az élet minden örömét és fájdalmát.

Ezerszer kudarcot valljunk, és ezerszer felálljunk. Tanulásban, munkában, barátságban, szerelemben. Megtapasztaljuk saját férfi vagy női mivoltunkat, és felfedezzük az ellenkező nemet minden tekintetben. Mindenből levonva a tanulságokat, és saját hasznunkra fordítva fejlődni, érni, növekedni, erősödni, okosodni. Nem hagyni, hogy megkeserítsenek a fájdalmak, hanem menni előre a vágyaink felé.

Ezzel kialakulnak saját kontúrjaink. Megtanulunk kiállni magunkért, ugyanakkor megtanulunk ezért felelősséget is vállalni. Hiszen itt már nem hivatkozhatunk másokra. Nem mondhatjuk azt, hogy azért csináljuk, mert megmondták nekünk.

Összességében tehát egy olyan perszóna kialakulása a tét, amely egyrészt megtanulja megtalálni önmagát a társadalmi kihívások közepette, ugyanakkor ezt nem „betagozódással” teszi, hanem markánsan őrizve a kialakított saját önálló identitását. Óriási bátorság kell mindehhez, hiszen csak úgy tudunk saját önálló identitást építeni, ha teljes mértékben szembemegyünk saját gyermeki mivoltunkkal: A függőséggel, az irányítottsággal, és a felelőtlenséggel. Végül a lelkünk legmélyére merülünk le, itt találjuk meg erőnket és kincsünket, és ezzel törekszünk felelősen kiállni a világ elé!

21-28 éves kor:

Ha minden megtörténik a maga idejében, akkor 21 éves korunkra már tudjuk, kik is vagyunk valójában. Teljes értékű ifjú felnőttként igaz lelkünk sugallatára alapozva rálépünk arra az útra, amelyről úgy érezzük, hogy megszólít minket. Ez az út már nem az önmagunk felfedezéséről vagy az igazságkeresésről szól, hanem a hasznos munkáról: Olyan hivatást kínál, amely elégedettséggel tölt el bennünket. Fontos kiemelnem, hogy amennyiben a kamaszkort helyesen megélve valóban felnövekedtünk nagyjából 21 éves korunkra, úgy akkor már megfelelő belső tartásunk van arra nézve, hogy ne törjük meg saját gerincünket külső nyomások, manipulációk, vagy hamis ígéretek hatására.

Hanem e helyett egy olyan hivatást/küldetést választunk, amelyre tiszta szívből IGEN-t tudunk mondani, és amelyben 100%-ban meg tudunk maradni saját ön-azonosságunkban, amely ön-azonosság nyilvánvalóan a kamaszkori önismereti út eredménye. Mindez természetesen nem csak a hivatás, hanem a házastárs megválasztására is épp úgy érvényes!

Itt rögtön meg is kell állnom. Mert ezzel el is érkeztünk oda, hogy miért is van mai világunkban ennyi meghasonlott, élete közepe táján válságba jutott férfi és nő. Éppen azért, mert nem élte meg valóban a saját kamaszkorát, hanem gyermeki létben ragadt, és ebből a gyermeki, külső elvárásoknak megfelelni vágyó tudatállapotból hozta meg a hivatás és a házasság kijelölésére vonatkozó döntéseket. Pontosabban szólva, nem is történt valódi döntés az életében, hiszen a környezeti mintákat és elvárásokat követve „sodródott bele” hivatásába vagy házasságába.

Ezt persze nyilvánvalóan senki sem ismerné be. Mindenki úgy nyilatkozna, hogy ő maga igenis saját felnőtt döntésből kifolyólag rendezte be életét, és mélységes felháborodással fogadná, ha ezt bárki meg merné kérdőjelezni.

A 21. századi média is arra erősít rá, hogy te igenis szabad vagy, megérdemled, és megteheted. Azt sugallja, hogy ha az általa felkínált kellékeket birtokoljuk, akkor valóban szabad felnőtt emberré leszünk. Ezt két szinten teszi: Fizikai szinten felkínálja számunkra a vonzó testet, a divatos ruhát, a menő kocsit, a modern lakást, és a trendi állást, a vele járó sok-sok pénzzel együtt. Szellemi szinten pedig azokat az üdvösséget ígérő ideológiákat, amiket ma leginkább a „woke” hívószó alatt találhatunk meg.

A lelki szintre nincs üzenete a médiának; erről mélyen hallgat! Hiszen, ha elkezdenénk komolyan törődni a saját lelkünkkel, akkor rá kellene döbbenjünk, hogy belül valójában gyermekek maradtunk, meg sem éltük a kamaszkorunkat, így tehát hiába minden külsőség, mert bizony nem vagyunk igazi felnőttek – Végig külső megfelelésben voltunk!

Zárójelben megjegyzem, hogy a média persze nem kockáztatja meg annak lehetőségét, hogy a lelki dimenziót kiengedi a felügyelete alól. Itt olyan hamis spirituális, ezoterikus tartalmakat ajánl fel nekünk, amelyek látszólag a lélekkel foglalkoznak, ám valójában csupán egyfajta vonzó látszattevékenységgel fedik le valódi lelki mélységünket.

Nos, amikor 30-40-50 évesen valami miatt összedől az ember élete, akkor rádöbben, hogy a lelkéről bizony megfeledkezett! Szembesül azzal, hogy a nagyon menőnek és felnőttesnek látszódó élete valójában illúzió, mivel azt végül csak gyermeki fejjel tákolta össze a környezete elvárásainak megfelelően. Így bizony óriási szenvedések árán, 30-40-50 évesen kezdi utólag bepótolni kihagyott kamaszkorát: Ekkor kezdi el felfedezni az önálló életet, és az igazságot kereső utat. Teljesen érthető módon kezd el ekkor csajozni vagy pasizni, vág bele extrém hobbikba, és lázad az egész világ ellen. Így történik, hogy a 40-es vezérigazgatónk lerúgja lábáról méregdrága krokodilbőr-cipőjét, és mezítláb rohangálva ismerkedik a különféle alternatív szubkultúrák világával.

Ő ekkor kezd majd gurukat hajkurászni, a végső igazságot kutatva. Megváltozik a pénzhez való viszonya: Mivel lázadásban van, így ha azelőtt sok pénze volt, akkor ezúttal kevés pénze lesz, míg ha azelőtt kevés pénze volt, akkor most majd „csakazértis” megmutatja, hogy mire is képes: Például saját vállalkozást indít ettől a kamasz-lelkesedéstől fűtve. Számtalan fájdalmat és örömöt megélve, vágyaitól hajtva, az igazságot keresve végül ő is eljut oda, ahová ideális esetben akár 21 évesen is eljuthatott volna.

Ám akárhogy is számolom, ez azt jelenti, hogy nagyjából 20 évet elcsúszott az élete.

Szándékosan írtam így, hogy „elcsúszott”. Mert mondhatnánk úgy is, hogy 20 évet elveszített, de ez nem volna igaz. Ha megnézzük, akkor a valóságban az történt, hogy a kamaszkor eljövetele megkésett 20 esztendővel.

Ám ez idő alatt természetesen nem igazi gyermekként, a mezőn szaladgálva, piros-pöttyös labdával a kezében töltötte el ezt a 20 évet, hanem egyfajta hamis, felnőttet imitáló létállapotban próbált megfelelni az időszerű aktuális elvárásoknak. Hiszen a társadalom nem engedi meg nekünk, hogy nyugodtan maradjunk csak valódi gyermekek ameddig szeretnénk. Nem! Helyette beleprésel minket a munkavállalásba, a családalapításba, és egy csomó külső elváráson alapuló felelősségvállalásba.

A társadalmat sajnos nem érdekli, hogy megéltük-e a valódi kamaszkorunkat, vagy sem. Zárójelben persze az a kérdés is felmerülhet, hogy a társadalomnak vajon érdekében állhat-e az, hogy mi egy gyermeki létállapotban ragadva 30-40-50 évesen is szorgalmas, szófogadó, rendes gyerekként arra törekszünk, hogy megfelelhessünk az ő számára…

Nos, ez a tanulmány most erre sem kíván választ adni, azon viszont elgondolkozhatunk, hogy vajon mennyiben lenne más a világunk akkor, ha minden ember az életéveivel azonos ütemben vállalná saját fejlődési ciklusait?

Vajon milyen hely lenne akár csak Magyarország, ha minden magyar gyermek annak rendje-módja szerint becsülettel végigjárná a kamaszkor rögös útját, és a lelke mélyét megjárt, ott erejére és kincsére talált, valódi ön-azonosságot birtokló, igaz, felelős, valódi felnőtt férfiként és nőként sorakoznának fel…? S majd huszonéves ifjúként ezzel a szellemi-lelki talapzattal, saját, önálló, valódi döntésből kifolyólag vállalnának hivatást, és házastársi elköteleződést…?

Forrás: Györkei Máté