„Rádöbbentem: nem vagyok normális, ha azért odadobom a családomat, hogy Magyarországon élhessek”

Elgondolkodtató írás azoknak, akik hajlandóak és tudnak is egy mondatnál többet olvasni.

Elkényeztetett húszévesként utazott Sri Lankára Ungvár Judit, aki azonnal úgy érezte, hazaérkezett.

A szigeten más ember lett, igaz, ehhez a férje is kellett, akivel olyanok, mint a jin és a jang.

Vannak helyek, ahol azonnal úgy érezzük, otthon vagyunk.

Helyek, amelyek megváltoztatnak, átformálnak, s olyan irányba terelik az életünket, amire a legmerészebb álmainkban sem gondoltunk. Ungvár Juditnak nyolcezer kilométert kellett utaznia ehhez az érzéshez, hogy végül Sri Lankán találja meg a boldogságot.

– Tudod, mi a legvarázslatosabb itt? Ahogy az emberek viszonyulnak egymáshoz.

Nem régóta lakunk a házunkban, de a szomszéd szinte minden nap hoz valamit. Van, hogy egy tojást, van, hogy egy tányér levest, vagy egy kiásott virágot, mert úgy gondolta, jól mutatna a kertünkben. Pedig nem gazdag, még csak nincs is bevakolva a háza, de náluk ez nem pénzkérdés.

Persze itt is vannak Porschék és Land Roverek, de a helyiek a kevésnek is tudnak örülni – mondja Judit.

Én nagyon materiális családból származom, néhány éve még egy elkényeztetett csaj voltam. Apám annak idején Kínából akarta megrendelni nekem a legújabb iPhone-t, hogy még azelőtt megkapjam, mielőtt itthon megjelenik… Aztán eljöttem Sri Lankára, ahol megtapasztaltam, hogy vadidegenek osztják meg velem az ebédjüket.

Nem azért, mert nekem nincs pénzem rá, hanem mert nekik egyszerűen nincs szükségük olyan sokra és szívesen adják. Amióta itt élek, rengeteget változtam. Sri Lanka teljesen kifordított magamból emberileg, a jó értelemben.

Ahogy összejöttünk Isuruval, közöltem vele, hogy pár nappal azelőtt írtam alá egy öthónapos szerződést Izraelben, vissza kell utaznom…

A szerelmünk azonban kibírta a távollétet, s amint végeztem a munkával, beadtam a felmondásomat és rohantam hozzá. Ő 19 volt, én 20, nagyon fiatalok voltunk, de hatalmas lendülettel vágtunk bele a közös életünkbe.

Egy ismerős hostelét vezettük ketten; Isuru intézte a „helyi” ügyeket, a számlákat, az alkalmazottak dolgait, a bevásárlást, míg én a vendégekkel foglalkoztam – meséli Judit.

„Nem vagyok normális, ha ezért odadobom a családomat”
Amikor húszévesen teherbe esett, nemcsak ő, de Isuru is úgy megdöbbent, hogy szinte olyan színe lett, mint egy fehér embernek, nevet Judit, aki az elejétől fogva tudta, hogy nem akar a trópusokon szülni.

Hat hónapos terhesen még éppen haza tudott repülni; a terv az volt, hogy Isuru követi Magyarországra, ám a bürokrácia nem várt akadályokat gördített eléjük. A férfi ugyanis nem kapott vízumot, s ezzel egy féléves kálvária vette kezdetét…

Ügyvéd, bíróság, rendőrség, mindenféle hatósághoz rohangáltam, megjártam a bürokrácia pokoli bugyrait, de hiába.

Volt, aki azt sem értette, miért akarok egyáltalán segíteni egy Sri Lankai embernek, pedig a szívem alatt hordtam a közös gyerekünket, volt apasági nyilatkozatunk is.

Én pedig azt sem tudtam, hogy a gyermekemet a világ másik végén szeretném-e felnevelni… Tíz hónapig voltunk távol egymástól Isuruval. Egy ponton úgy tűnt, nincs közös jövőnk.

Aztán a pár hónapos kisfiamra néztem és rádöbbentem: nem vagyok normális, ha azért odadobom a családomat, hogy Magyarországon élhessek, hiszen nem is szerettem itt élni! – emlékszik Judit.

Ma már könnyen beszél a rengeteg sírásról, veszekedésről, vívódásról, de akkor a poklot járta meg, és úgy tűnt, minden összeesküdött ellene.

“Ráébredtem, hogy igenis lehetek boldog, és ha Sri Lankán lehetek az, akkor ott leszek. Ha pedig már meghoztam a döntést, tiszta szívből, akkor lépésről lépésre fogok menni előre, néha araszolva, néha gyorsabban, de elérem a célomat.”

„Rám ült a magyar mentalitás”

Tudom, mennyire rá tud telepedni az emberre a saját baja; olyan érzés, mintha egy szűk akváriumban keringenél körbe-körbe.

De ahogy megérkezem Sri Lankára és a reptéren megcsap a jellegzetes meleg, páradús levegő, úgy érzem, mintha kövek hullanának le rólam.

Amikor két év magyarországi élet után visszatértem a szigetre, akkor éreztem igazán, mennyire rám ült a magyar mentalitás, szinte fuldokoltam benne

– mondja Judit. Hogy mekkora a különbség, azt egy ázsiai mondással érzékelteti.

A helyiek azt mondják, ahogy egyre több pénzed van, nem a kerítésed magasságát, hanem az asztalodat kell a vagyonodhoz igazítani. Ez nagyon igaz, ők tényleg ennek szellemében élnek.

Ha a férjemnek csak húsz rúpia van a zsebében, akkor abból a húszból is ad bárkinek, aki rászorul. Bevallom, én régen sokat bosszankodtam ezen, de ma már furdal miatta a lelkiismeret.

Ma már látom, hogy ez a gesztus néha többet számít, mint az, hogy neked mennyid van.

Forrás: noivalto.hu