A Magyarország kirablásával szerzett pénzből zajlott a privatizáció: a teljes igazság kisemmizésünkről?

Azért nem tudtunk a rendszerváltáskor többet elérni, mert az a hálózat, amely évtizedek alatt kiépült, fogva tartotta az országot. Sőt, érintetlenül maradt még a ’90-es években is… A privatizáláskor visszajött külföldi pénzekről senki sem tudta, hogy valójában a korábban Magyarországról kiszivattyúzott tőke érkezett vissza…

A Kádár-rendszer kapcsán sokáig el akarták hitetni velünk azt, hogy az ’56-os megtorlások lezárulta után Kádár egy újfajta, puha diktatúrát épített Magyarországon. Szokás ezt „gulyáskommunizmusnak”, „fridzsider-szocializmusnak”, vagy akár a „legvidámabb barakknak” is nevezni

-írja a vasarnap.hu-nak nyilatkozó szakértő, történész, Borvendég Zsuzsanna.

Tény, hogy Kádár konszolidált, de ez nem jelenti azt, hogy bármiféle puhaság lett volna a diktatúrában.

Kádár csak egy újfajta hatalomgyakorlási technikát valósított meg, melynek a lényege, hogy az egyéni szabadság köreit kissé tágította, de a totális kontroll a társadalom felett a rendszerváltásig nem szűnt meg.

Na, de mi a helyzet az államadósságunkkal és azzal, hogy hogyan semmiztek ki minket? Sokan ugyanis úgy vélik, hogy a rendszerváltás és a privatizáció sem volt több, mint hazánk gazdasági tönkretétele.

A magyar államadósságnak a döntő része úgy keletkezett, hogy a külkereskedelem hosszú éveken keresztül folyamatos deficitet mutatott, mely végül egy igen jelentős tétellé nőtte ki magát.

A Fekete János által vezetett Magyar Nemzeti Bank Deviza Osztálya egy rendkívül káros árfolyampolitikát folytatott, mely olyan mértékű veszteséget okozott, ami jelentősen hozzájárult az ország ’80-as évekbeli eladósodásához.

Ebből következik az is, hogy az ország vezetői nem azért vettek fel kölcsönöket, hogy azokat jóléti beruházásokra és az életszínvonal növelésére fordítsák, hanem téves döntéseik orvoslására.

A politikai vezetés minden felelősséget a magyar társadalom nyakába varrt, annak a társadalomnak a nyakába, amely egy diktatúrában élt, és nem volt semmilyen lehetősége bármibe is beleszólni.

Az eladósodásnak egy kulcsmomentuma, hogy hogyan tevődik össze az imént említett külkereskedelmi deficit.

Azt a mechanizmust, hogy a második világháború után hogyan alakult ki az úgynevezett reexportálás hazánkban.

Ez azt jelenti, hogy a magyar külkereskedelemnek nagyrészt nem a Magyarországon előállított termékek exportjából származik a haszna, hanem közvetítőkereskedelemből. Máshol gyártott termékeket, megtermelt árut adtunk tovább egy harmadik félnek.

Ez a közvetítő kereskedelem. Egy ilyen tranzakció normális körülmények között hasznot hozott volna a reexportáló országnak, ám Magyarország valamilyen okból mindig jelentősen veszített az ügyleteken.

Akik közvetítőként eljártak – jelen esetben a magyar külkereskedelmi vállalatok –, azok jutalékot kaptak. Ez a jutalék komoly bevételeket is eredményezhetett volna, ha a külkereskedelemre nem telepedett volna rá egy olyan korrupciós hálózat, amely a nyereséget gyakorlatilag ellopta.

A legszomorúbb az egész folyamatban, hogy a közvetítő kereskedelem révén folyamatosan veszteséget könyvelt el a magyar gazdaság,

ugyanis ezek a külkereskedelmi cégek a megvásárolt termékeket olcsóbban adták tovább, mint ahogy megvették.

Nyilván azért, mert az a cég – pontosában az a lobbicsoport, amely ebből profitált – a végén a magánzsebekbe visszacsorgatott a profitból valamennyi jutalékot a bonyolítóknak… Erre a korrupciós hálózatra épült rá az évtizedekig fennálló reexport szisztéma.

A reexport tevékenység leginkább felderített része az olaj tranzitálás, amit a 80-as években végzett Magyarország. A külpolitikai hatások révén iráni olajat adtunk el az Amerikai Egyesült Államoknak. A teheráni túszdrámát követően, ’79-ben az USA embargó alá helyezte Iránt, de az olajára szüksége volt.

Magyarország ekkor mint közvetítő ország lépett elő, és az iráni olajat továbbította Amerikába.

Igen ám, de minden egyes dolláron 10 cent veszteségünk volt! Vagyis 10 százalékkal olcsóbban adtuk el az olajat, mint amennyiért Irántól megvásároltuk.

Akkor ez 100 millió dollárokban mérhető veszteség volt. Mindez egészen ’89-ig bizonyíthatóan ebben a formában működött.

Egy-egy titkosszolgálati irat arra utal, hogy igen. Egyértelmű, hogy a szovjet titkosszolgálat jóváhagyása nélkül ezeket az ügyleteket nem lehetett volna megcsinálni, hiszen megszállt ország voltunk.

Nyilvánvaló, hogy szovjet érdekeknek is kellett valahol mögötte állni, de hogy ez mennyiben volt a szovjet felső vezetés érdeke, vagy mennyiben csak egy hasonló korrupciós hálónak az érdeke – mint idehaza –, azt nehéz megmondani.

A nyugati oldalon ugyanez a helyzet, kevés a fennmaradt bizonyíték. Nem szeretnék az összeesküvés-elméletek talajára tévedni,

de gyanítható, hogy az a nyugati „pénzügyi elit”, amit ma „globális pénzügyi hatalomnak”, vagy „háttérhatalomnak” szoktunk nevezni, profitálhatott ezekből a – Magyarország számára rendkívül káros – üzletekből.

Forrás: Vasarnap.hu