Reinkarnáció márpedig LÉTEZIK: ezekkel az esetekkel nem tudnak mit kezdeni a tudósok

Mégis igaz lehet: az embernek a halála után lehet később több újjászületése és élete is!

A reinkarnációra utaló tapasztalatoknak nincsenek sem földrajzi, sem kulturális korlátai. A bolygó minden részén, az összes ismert kultúrában előfordulnak. Természetesen a reinkarnáció sokkal több puszta emlékeknél.

Egy egykoron élő személy tudata vajon megjelenhet valaki más tudatában?

A Virginia Orvostudományi Egyetemen dolgozó kanadai-amerikai pszichiáter, Ian Stevenson a legújabb kori, reinkarnáció típusú élmények úttörő kutatója rengeteg esetet gyűjtött össze, amikre máig nincs magyarázat.

A Stevenson által vizsgált nyugati esetek közt akadt egy, amelyben egyazon család négy gyermeke volt érintett.

1957. május 5-én az észak-angliai Hexhamban Joanna és Jacqueline Pollockot iskolába menet elütötte egy autó. Joanna tizenegy éves volt, Jacqueline pedig hat.

A nővérek nagyon közel álltak egymáshoz, a családot pedig felemésztette a két haláleset.

Egy évvel később Florence Pollock ismét terhes lett. Férje, John meg volt róla győződve, hogy felesége ikreket vár, bár az őt vizsgáló orvosok erősködtek, hogy normális terhességről van szó.

Johnnak mégis igaza lett; 1958. október 4-én Florence ikreket szült: Gilliant és Jennifert.

Bár a lányok egypetéjű ikrek voltak, anyajegyeik nagyon eltértek egymástól (az egypetéjű ikrek általában egybevágó anyajegyeket hordoznak). Jennifernek két anyajegye volt, egy a homlokán, egy másik a derekán.

Ezek nem jelentek meg testvére testén, viszont tükrözték a halott nővére, Jacqueline anyajegyeit, Jacqueline-nek pontosan ugyanott volt egy anyajegye, ahol a kishúgának is, míg Jennifer másik anyajegyével megegyező helyen egy heg volt rajta.

Mikor az ikrek négyhónaposak lettek, a család elköltözött Hexhamról Whitley Baybe. Két és fél évvel később a család visszatért látogatóba. A szülők nagy meglepetésére a kislányok jól ismerték a környéket.

Egyikük ujjal előremutatott, és azt mondta: „Az iskola a sarkon túl van.” A másik egy dombra bökött, és azt mondta: „A játszótér itt van, mögötte. Van egy csúszda és egy hinta is.”

John úgy hitte, visszatért két halott lánya. Florence, aki hithű katolikus volt, fenntartásokkal kezelte ezt, mivel a reinkarnáció elképzelése nem volt összeegyeztethető a hitével.

Mikor azonban az ikrek négy évesek lettek, történt valami, aminek a hatására Florence elfogadta a kettős újjászületés lehetőségét. Jacqueline és Joanna halála után John egy zárt dobozba tette a játékaikat.

Azóta azt ki sem nyitották, és az ikrek nem tudták, mi van benne. John elhelyezett néhány játékot a lányok hálószobája előtt, és feleségével együtt az ikreket figyelte.

A lányok egymás közt szétválogatták azokat a játékokat, amelyek a látszólagos előző életükből hozzájuk tartoztak. Jennifer felvett egy babát, és azt mondta: „Ó, ez Mary”, egy másik babát pedig „Suzanne-nak” nevezett. Majd Gillian felé fordult, és azt mondta: „Ez pedig a mosógéped.” Florence ezt követően felülvizsgálta a reinkarnációról alkotott véleményét.

Stevenson az anyajegyeket a reinkarnáció egyik leghatározottabb bizonyítékának tekintette.

Dr. Jim Tucker vitte tovább Stevenson érdeklődését az anyajegyek iránt – azt állította, az Indiából származó esetek harmadában olyan anyajegyeket találtak, amelyek az előző személyiség által elszenvedett sebesüléseket tükrözik, és hogy ezek 19 százaléka – azok, akikről fennmaradtak kórházi adatok – meg is erősítik az egyezést.

Tucker, aki Stevenson helyét vette át a Virginia Egyetem Orvostudományi Karán, kutatásait az amerikai gyermekek reinkarnációjára vonatkozó bizonyítékokra összpontosította.

Az egyik eset Patrick Christensoné volt, aki 1991 márciusában, Michiganben született császármetszéssel. Bátyja, Kevin tizenkét évvel korábban, két évesen halt meg rákban. Kevin rákjának korai bizonyítékait hat hónappal a halála előtt azonosították, amikor járni kezdett, és észrevehetően bicegett. Egy nap elesett és eltörte a lábát.

Vizsgálatokat végeztek, és egy, a fejbőrében, közvetlenül a jobb füle fölött található csomón végzett biopsziát követően kiderült, hogy a kis Kevin metasztatikus rákban szenved. Hamarosan a teste más területein is tumorokat találtak. Az egyik kinyomta a helyéről a szemét, ami végül részleges vakságot eredményezett. Kevin kemoterápiát kapott, aminek következtében hegek keletkeztek a nyaka jobb oldalán. Végül belehalt a betegségbe, három héttel a második születésnapja után.

Patricknak születésekor volt egy íves anyajegye, amely úgy nézett ki, mint egy apró vágás a nyak jobb oldalán, pontosan ugyanazon a helyen, mint Kevin kemoterápiából származó hege. A fejbőrében is volt egy csomócska, közvetlenül a jobb fül fölött, bal szeme pedig fátyolos volt, ezt született szaruhártya-homályként diagnosztizálták. Amikor járni kezdett, határozottan bicegett.

Majdnem négy és fél éves volt, mikor azt mondta az anyjának, hogy szeretne visszamenni régi narancssárga-barna házukhoz. Ez volt a pontos színe annak a háznak, amelyben a család 1979-ben élt, amikor Kevin még életben volt. Aztán megkérdezte az anyját, emlékszik-e arra, hogy őt műtötték. Azt válaszolta, hogy nem, mivel őt még soha nem műtötték. Patrick ekkor a jobb füle fölötti pontra mutatott. Hozzátette, hogy nem emlékszik a tényleges műtétre, mert aludt.

2005-ben Tucker kiadott egy könyvet, amelynek címe Life Before Life: A Scientific Investigation of Children’s Memories of Previous Lives (Élet az élet előtt: a gyermekek előző életekről szóló emlékeinek tudományos kutatása).

Ebben idézte a floridai Kendra Carter esetét. A négy éves Kendra elkezdett úszni tanulni a helyi uszodában. Szinte azonnal ragaszkodni kezdett az edzőjéhez, Gingerhez. Mikor Gingerrel volt, Kendra boldog volt és elégedett, amikor azonban nem találkoztak, csendes volt és visszahúzódó.

A viselkedése aggasztotta a szüleit. Egyik este elmondta az anyjának, hogy Gingernek volt egy kisgyermeke, aki meghalt, és hogy az edző rosszul volt, és kilökte a babát. Ez felkeltette Kendra anyjának érdeklődését. Mindig ott volt Kendrával az úszásoktatás ideje alatt, és lehetetlen volt, hogy Ginger bármit is elmondott volna Kendrának a múltjáról. Sőt, aligha ez az a téma, amiről egy nő bármit is mondana egy négy éves gyermeknek. A dolgok azonban nemcsak furcsák voltak, hanem aggasztani is elkezdték Kendra anyját, aki konzervatív keresztény volt, amikor válaszul arra a kérdésre, hogy honnan tud Ginger babájáról, Kendra azt válaszolta:

„Én vagyok az a baba, ami a hasában volt”.

Aztán részletesen leírta, hogyan húzták ki Ginger pocakjából. Később derült ki, hogy kilenc évvel korábban Gingernek volt egy abortusza. Erről sem Kendra anyja, sem körülötte senki más nem tudott.

Egy másik esetben egy tizennyolc hónapos fiú, Sam Taylor szerepelt. Pelenkázás közben felnézett az apjára, és azt mondta: „Amikor kisebb voltam, én pelenkáztalak téged.” Sam később részletesen beszámolt nagyapja életének bizonyos részleteiről. Elmondta, hogy nagyapja nővérét meggyilkolták, és nagyanyja egy konyhai robotgéppel készített a nagyapjának shake-eket.

Sam szülei határozottan állították, hogy a jelenlétében egyáltalán nem beszéltek ilyesmiről. Négy éves korában Samnek megmutattak egy sor régi családi képet, amelyeket szétterítettek az asztalon. Valahányszor meglátta a nagyapját, Sam boldogan kiáltott fel:

„Az én vagyok!” Próbára akarták tenni, ezért az édesanyja elővett egy régi osztályképet, amelyen a nagyapa még fiatal fiú volt. Tizenhat másik fiú volt a fényképen. Sam azonnal rámutatott az egyikre, ismét bejelentve, hogy ő az. Igaza volt.

A reinkarnáció típusú élmények olyannyira élénkek és meggyőzőek lehetnek, hogy úgy tűnik, arról tanúskodnak, hogy egy régebben élő személyiség inkarnálódik az alanyban.

Ezt a meggyőződést megerősítik a megfigyelések, melyek szerint az alany testén található anyajegyek megfelelnek azon testi ismertetőjegyeknek, amelyeket a látszólag reinkarnálódott személy viselt. Ez akkor a legnyilvánvalóbb, mikor az idegen személy testi sérülést szenvedett. Az alanyon olykor megjelennek az ennek megfelelő jelek vagy deformációk. A jelenség számos megfigyelője, köztük maga Stevenson is úgy tartotta, hogy az egyező anyajegyek a reinkarnáció határozott bizonyítékai.

Azonban a gyermeken található anyajegyek és más testi jellemzők, amelyek összevágnak a korábban élő személy sorsával, nem feltétlenül igazolják, hogy az illető személy újjászületett a gyermekben. Lehetséges, hogy a meghatározott anyajegyekkel és testi jellegzetességekkel rendelkező gyermek agya és teste különösen rá van hangolva egy analóg anyajegyekkel és deformációkkal rendelkező személyiség tapasztalatainak a felidézésére. (A felidézés természetét – az általunk ákásának nevezett távoli dimenzióról – a 9. fejezetben vizsgáljuk.)

A „reinkarnáció típusú tapasztalatoknak” ezt a magyarázatát jól illusztrálja egy Stevenson által bemutatott, szokatlan eset. Egy nő áll a középpontjában, akit élete későbbi szakaszában – nem kora gyermekkorában – hirtelen egy olyan tudat szállt meg, amely látszólag egy 150 évvel korábban élő nőé volt. Uttara Huddar harminckét éves volt, amikor egy Sharada nevű személyiség jelent meg a tudatában. Huddar ezt megelőzően nem emlékezett idegen személyiségre.

Tanult ember volt, két mesterdiplomával, az egyiket angolból, a másikat közigazgatásból szerezte, és a Nagpur Egyetemen oktatott, abban a városban, ahol született. Sharada, az idegen személyiség nem beszélte azokat a nyelveket, amelyeket Huddar (aki az angol mellett beszélte a maráthit és valamennyire a hindit), de beszélte a bengálit, amelynek Huddar csak az alapjait ismerte. Ráadásul az a bengáli, amit Sharada beszélt, nem a modern bengáli volt, hanem az 1820-1830 körül beszélt változat – úgy tűnik, Sharada ebben az időszakban élt.

Az adott korszak élelmiszereit és egyéb népi sajátosságait igényelte, és nem ismerte fel Huddar családját és barátait.

Huddar félt a kígyóktól. Az anyja azt mesélte, hogy amíg Huddar testvérével volt várandós, többször álmodott arról, hogy egy kígyó belemar a lábába. Sharada, az idegen személyiség felidézte, hogy amikor héthónapos terhes volt, megmarta egy kígyó, miközben virágokat szedett.

Elvesztette az eszméletét, de nem emlékszik arra, hogy meghalt volna. Akkor huszonkét éves volt. Ez arra utal, hogy Sharada nem „inkarnálódott” Huddarban, hiszen harminckét éves kora előtt Huddar mit sem tudott Sharada létezéséről, sem pedig annak nyelvéről vagy környezetéről. De a kígyómarás közös tapasztalata alternatív magyarázatot nyújthat.

Mivel maga is fiatal nő volt, a tapasztalat késztethette arra Huddart, hogy „előhívja” Sharada személyiségét arról a síkról, akit mi ákásamezőnek nevezünk. Hasonló lehet a magyarázatuk azon eseteknek, amelyek során az alany barátai vagy rokonai és az idegen személyiség azonos kulturális identitással rendelkeznek.

A tény, hogy Virginia Tighe („Bridey”) ír rokonokkal és ismerősökkel rendelkezett, nem bizonyítja, hogy hagyományos módon tett szert az ír közegről szerzett kiemelkedő tudásra. Jelölheti azonban, hogy a hatásoknak köszönhetően alkalmasabb volt arra, hogy felidézze egy írországi személy tapasztalatait.

Az értelmezéstől függetlenül viszont, amit a bizonyítékhoz társítunk, körvonalazódik a tény, hogy akár „reinkarnálódott” a megtapasztalt személyiség az alanyban, vagy csak „előhívta” az elhunyt tudatát (feltehetően a valóság mélyebb szintjeiről), kétségtelenül megállapítható, hogy egy élő személy megtapasztalhatja és látszólag újraélheti egy már nem élő személy élményeit.