Az Anunnaki nélkül talán nem is létezne mai civilizációnk? Az Illuminátusok és az Anunnaki közös titka

Alan F. Alford brit szerző írta “Az új évezred istenei: hús-vér istenek létének tudományos bizonyítékai” című könyvében:

“Örökségül kaptunk egy kövek, térképek és mítoszok formájában létező homályos őstörténetet, aminek a megértését csak most kezdi lehetővé tenni huszadik századi technikánk.”

Hosszú munkásságuk folyamán máson sem fáradoztak, minthogy az emberiség történetét a
vademberből civilizált lénnyé válás igencsak lassú folyamataként mutassák be. Azonban a rendelkezésünkre álló bizonyítékok alapján egyértelműnek látszik, hogy az emberiség csak most kezdi visszanyerni a tudást, amit évezredekkel ezelőtt elvesztett.

Az őskori emberi civilizáció tehát mind a génjeit, mind tudását és technikáját, sőt gondolkodó, társadalom-építő képességét is egy intergalaktikus telepítő fajnak – az Annunakinak köszönhette. Nem állítjuk, hogy a földönkívüliek ezt eredetileg is így tervezték el.

Sokkal valószínűbb, hogy az első génmanipulációs kísérleti cél egy rabszolga-faj létrehozása volt, “munkáskézként”, valaminek a kitermelésére.

Ám a kísérletek meglepő sikerrel jártak – immár a génmanipulációs “műhelymunka” vált a földi projekt meghatározó tevékenységévé, ugyanakkor még azt is vélelmezhetjük, hogy innentől a génmanipulálás, a fajkeresztezés, majd visszakeresztezés kézzelfogható eredményeinek ellenőrzése fokozatosan kicsúszott az Annunaki kezéből.

Az emberiség fejlettsége bizonyos szintjén öntörvényűvé vált. Az Annunaki eleinte megpróbálta megnövelni inváziós erőit, hogy úrrá legyen a “láncreakción”, majd “oszd meg és uralkodj” fondorlatokkal, háborúk szításával is igyekezett kordában tartani a rá nézve egyre veszélyesebbé váló földi populációt. Ám amikor a helyzet végképp “túl forróvá”, taktikailag tarthatatlanná vált, távoli bölcsei jobbnak látták, ha a földi különítmény “illegalitásba” vonul.

Egy szakrális “háttérhatalmat” hoztak létre – ennek tagjai a történelem kezdetétől a sámánok, a varázslók, a főpapság, a leviták, a gnosztikusok, a templomosok és a szabadkőművesek, illetve néhány mai okkult titkos társaság, a pénzoligarchia alkotta illuminátusok kivételével, akikről majd később lesz szó -, amely tulajdonképpen az Annunaki földi helytartósága, más szóval “leányvállalata”. Mióta a földi világpolitikát képesek helyi megbízottaikon – a beavatottakon – keresztül gyakorolni, azóta már az effektív jelenlétükre sincsen szükség; elég, ha alkalmi ellenőrzéssel őrzik hatalmi pozícióikat.

Ezek után az Annunakik el is repültek…

A földi civilizáció pedig “önállóan” felvirágzott. Az emberiség lélekszáma ugrásszerűen megszaporodott, magasan fejlett városállamok, ipar, mezőgazdálkodás és kereskedelem alakult ki. Sőt, ez az első (?) felvirágzás erős központosított állam szerveződéséhez vezetett; olyanhoz, mely
megvalósíthatta volna akár még az első világbirodalmat is.

Ezt az államot úgy hívták, hogy Atlantisz, más néven Mú. Az Annunaki terveivel semmiképpen nem egyezett a földi világállam túl korai megalakítása. Ezért i.e. 11500-12500 évvel globális vízözönnel árasztották el a földet, hogy megsemmisítsék (kipusztítsák) az általuk létrehozott emberiséget, – a rendkívül veszélyes fajtát, amely tanulékonyságával, elképesztően gyors fejlődésével perspektivikusan már az Annunaki stratégiai érdekeit is veszélyeztette.

Özönvíz után a valaha élt emberiségnek csak egy picinyke töredéke, csekély populációja maradt életben; ez már csak variábilis génjeiben valósította meg azt a fajtabeli sokféleséget, amely az Annunaki korában legfőbb jellegzetessége volt.

A gének azonban továbbra is őrizték az Annunaki, a csillagközi civilizáció örökségét, és szunnyadva várták a pillanatot, hogy soha nem látott mutációk formájában újból benépesítsék és birtokukba vegyék a Föld nevű bolygót.

Hogy, hogy nem, az ősi tudás, a gnózis is fennmaradt, annak ellenére, hogy a lassan magára találó ember civilizációja, társadalmi szervezettsége, kreativitása és kultúrája meg sem tudta közelíteni a korábbi, özönvíz előtti színvonalat.

A Földre visszalátogató Annunaki kvázi beletörődött, hogy egyfajta elkorcsosult fizikumú, agyú és gondolkodású, visszafejlődött, tehát összességében egy degenerált emberiség mégis csak fennmaradt, és
egyelőre stratégiailag elvetették a földi ember végleges megsemmisítésének korábbi tervét.

Civilizációnk pedig újra csak felvirágzott. Annak ellenére, hogy az általános degenerációt természetszerűleg csak fokozta az a “beltenyésztés”, amit a kislétszámban fennmaradottak egymásközti újraszaporodása idézett elő. Végül is a bibliai Noé leszármazottai volnánk valamennyien…

Amiről most beszélünk, az már az ókorban, vagyis vallási értelemben a bibliai Ószövetség korában történt. Jim Marrs így ír erről:

„Úgy tűnik, hogy az őskori tudás apró morzsáit titkos társaságok, például az egyiptomi misztikus iskolák és Pithagorasz iskolái őrizték meg különböző ezoterikus formákban. Ezek a kevéssé ismert csoportok nem csak vallási elképzeléseket őriztek meg és adtak tovább – például a reinkarnáció és a
lélekvándorlás fogalmát -, de építészeti, szerkezettani, csillagászati, agrártudományi és történelmi tárgyú gyakorlati tudást is.

E korai csoportok elgondolásainak egyik közös alapeleme a monoteizmus, az egyetlen egyetemes, teremtő istenben való hit (volt).

A héberek az ókor legjobban dokumentált népei közé tartoznak, mégsem létezik arról szóló feljegyzés, hogy a nagy piramison dolgoztak volna, pedig egyébként részletes feljegyzések maradtak fenn egyiptomi rabszolgaságban töltött idejükről. (Mi is következhet ebből?! Vagy az, hogy a piramisokat nem az
egyiptomi civilizáció építette, vagy az, hogy a zsidók Egyiptomban nem rabszolgák voltak.)

Minden hagyomány úgy tartja, hogy a héberek tudása Ábrahám s Mózes pátriárkáktól származott. Utóbbi nemcsak az egyiptomi szolgaságból vezette ki őket, de ő volt az is, aki a törvények és társadalmi előírások hosszú listáját átadta nekik.

Az eddigiekből világosan következik, hogy a régi és modern titkos társaságok által rejtegetett tudás az ősi Egyiptomból származik. A Biblia szerint Mózes volt az, ki azzal, hogy a zsidókat kivezette Egyiptomból, az általunk ma ismert irányba fordította a világtörténelmet.

Webster szerint Mózes megkapta az egyiptomi misztikus iskolák szájhagyomány útján terjedő tudását, és ezt tovább is adta az őt követő zsidó vezetőknek. Sok kutató úgy gondolja, hogy a nyugati világba is eljutottak ennek a tudásnak a töredékei a Talmud, a zsidó Kabbala és az Ószövetség rejtélyes részein keresztül, valamint a titkos társaságok által örökített szájhagyomány útján. Több gondolkodó is megkérdőjelezi

Mózes származását és beszámolóit.

Sigmund Freud 1939-es könyvében, a “Mózes és a monoteizmus”-ban felvetette, hogy Mózes valójában nem is zsidó, hanem előkelő egyiptomi
(Szet-Amon egyiptomi királylány “törvénytelen” fia) volt, és Eknaton fáraó uralmához kötődött. Ezt alátámasztandó úgy érvelt, hogy a Mózes által a zsidóknak átadott törvények nagy része egyiptomi eredetű.

A Tízparancsolat és az egyiptomi Halottak Könyve közti hasonlóságot említettük.

Freud felteszi a kérdést: ugyan miért akart volna egy zsidó egyiptomi szokást (ti. a Tízparancsolatot) megtartani, ha már megszabadult a
rabszolgaságból?!

Nem Freud volt az első, aki kételkedett Mózes héber eredetében. Az Egyiptom története című művében a Manetho nevű pap írja, hogy Mózes magas rangú egyiptomi pap volt, aki Heliopolisz misztikus iskolájában tanult. Gardner még ennél is merészebb feltevéssel állt elő. Meggyőzően
érvelve kifejtette, hogy Mózes nem más, mint Eknaton, vagy hivatalos nevén IV. Amenhotep fáraó. Ez nem volt teljesen új gondolat, hiszen már a

18. századi rózsakeresztesek is ezen a véleményen voltak.

Tény, hogy Eknaton és Mózes gyermekkora között számos párhuzamot találunk. III. Amenhotep második fia csak úgy menekült meg, hogy a bábák összefogtak az anyával, és a gyereket nádból font kosárba tették, amelyben leúsztatták a folyón.

A fiút héberek nevelték fel, majd vallásos nevelést kapott Heliopoliszban, és később feleségül vette féltestvérét, Nefertitit, miáltal számíthatott a trónra. A sásból készített kosárban
menekült gyermek története egészen a sumérokig vezethető vissza. Eknaton nevét sem volt szabad kiejteni, ami csak növelte az életét körülvevő titokzatosságot. Gardner szerint Eknaton fia volt a híres gyermekfáraó: Tutenkámen.

Eknaton akkor lép újra a bibliai (ószövetségi) történetbe, amikor “testvérével”, Áronnal, a levitával – a “levita” szóról jut eszembe, nyilván belőle ered a “levitál” ige! – együtt visszatér Egyiptomba, hogy “Ábrahám Istenének2 a parancsára megszabadítsa a zsidókat. Egyiptomi varázslókkal vívott
mágikus párbaj után a megmaradt zsidókkal együtt elhagyják az országot. Gardner arra is rámutatott, hogy Eknaton követői még mindig őt tartották a jog szerinti trónörökösnek, és Moze, Mezes, vagy Mozis néven szólították, ami “örökös”-t vagy “valakitől született”-et jelent.

Így tehát lehetséges, hogy a Mózes nem is név, hanem rang.

A Mózes-Eknaton elméletet támogatja Miriam alakja is, ő volt a prófétához legközelebb álló asszony; nagy szerepet játszott az egyiptomi kivonulásban s az azt követő eseményekben. Gardner megállapította: “Minden feljegyzés arra mutat, hogy Eknaton uralkodásának vége felé Miriam lett a fő királynő Meri-Amon (Ámon kedveltje) néven. Kettős királyi örökséget őrzött: egyiptomit és mezopotámiait. Később ő volt az, aki száműzetésbe vonult Mózes-Eknatonnal, és akit az izraeliták Miriam (Mária) néven ismertek meg, s az ő királyi vére volt az, ami lányán,

Tutenkámen testvérén keresztül biztosította az utódlást Júda uralkodóháza számára.”
Ha Mózes valóban azonos személy volt Eknatonnal, ez sokkal szorosabb kapcsolatra utal az ősi egyiptomiak és a héberek között, mint amit eddig sejtettek, és megmagyarázza a héber teológiába beolvadt egyiptomi elemeket. De még ha Mózes és Eknaton nem ugyanaz a személy volt is,
rendelkezésünkre állnak feljegyzések, melyek szerint Mózes igen jártas volt az ősi tudásban és magas rangra jutott Egyiptomban.

Az új-szövetségi Apostolok Cselekedetei (7,22) megállapítja: “Így Mózes szert tett az egyiptomiak minden tudományára, s szavaiban és tetteiben egyaránt hatalmas volt.” A bibliai történet szerint Mózes azután lett a héberek pátriárkája, hogy a Sínai-hegyen üzeneteket és parancsolatokat kapott Istentől. Míg Jehovával találkozott, követői biztos távolból figyeltek.

Amit láttak, az Mózes második könyvében így van leírva (19,18): “Az egész Sínai-hegyet beborította a füst, mivel az Úr tűzben szállt le rá. A füst úgy szállt fel, mint az olvasztó kemence füstje, s az egész hegy hevesen megrendült.” A leírás összecseng Illés próféta későbbi elbeszélésével,
aki leírja, hogyan találkozott Jahvéval (Királyok első könyve 19, 9-13).

Mikor Mózes visszatért a szent hegyről, kőtáblák voltak nála. Itt ismét felmerül a fordítás kérdése. Mivel
mindez az írott héber nyelv megszületése előtt ezer évvel történt; Knight és Lomas szerint “ezeken a táblákon csak egyiptomi hieroglifák állhattak, hiszen Mózes semmi más írást nem tudott volna elolvasni.”

A Jehova szó a héber Jahve (Úr vagy Isten) átírása; ezt a szót kezdetben csak a YHWH mássalhangzókkal
jelölték, annak megakadályozására, hogy valaki ok nélkül a szájára vegye. A születő héber kultúra hajnalától azonban minden megváltozott; Jehovát egyre inkább abszolút individuumként fogták fel, aki mindenek fölött egyoldalúan uralkodik – mondta Gardner.

A zsidók Jehovát végül már teljesen elvontnak tekintették, így minden fizikai kapcsolatát elvesztette az
emberi nemmel. A zsidó vallásban s csak a zsidó vallásban elveszett az ember és a természet közti ősi
kapcsolat – magyarázta Henri Frankfort, a Közel-Kelet szakértője. Akik Jehovát szolgálták, le kellett
mondaniuk a nagy földi és égi ciklusokkal összhangban mozgó (értsd ezen: a Nílus életadó kiáradásait, amelyek a földművelés és a mezőgazdálkodás alapfeltételét jelentették) élet nyújtotta gazdagságról, kiteljesedésről és vigaszról.

Mózes Jehova törvényeivel teleírt táblákat adott át népének, akik sürgősen megszegtek pár törvényt, ugyanannak az Istennek a parancsára.

Miután felszólította Mózest és népét, hogy ne öljenek, ne lopjanak és ne kívánják más tulajdonát, Jehova arra utasította őket, hogy menjenek be az amoriták, hettiták, kánaániták és más népek földjére, öljék meg a férfiakat, asszonyokat és gyermekeket, s vegyék el a földjüket és minden
tulajdonukat.

Ez a kegyetlen parancs nem tűnik méltónak egy szerető és kegyelmes istenhez. Lehet, hogy az egyiptomi pap, Manetho találta meg a magyarázatot rá, ugyanis szerinte “a csodák, amik Mózes szerint a Sínai-hegyen történtek vele, azt az egyiptomi beavatási szertartást írják le
rejtjelesen, amit Mózes továbbadott a népének, mikor körükben megalapította az Egyiptomi Testvériség (ősi szabadkőműves, rituális páholy?)
egyik ágát.”

Más szóval a parancsok nem valamiféle szellemtől, hanem egy hús-vér személytől érkeztek. Dr. Joe Lewels, az El Pasoi Texasi Egyetem újságírói szakának volt tanszékvezetője még az előbbinél is meglepőbb magyarázattal állt elő. “Az Isten-hipotézis” könyvében kifejti, hogy Jehova
valójában hús-vér lény (egy Annunaki?) volt, aki tüzet, viharos szelet és zajt keltő repülő járművel (űrkomppal, csészealjjal?) közlekedett.

Eme járművel vitte fel Mózest a Sínai-hegy tetejére, ahogy meg is van írva Mózes második könyvében (19,4): “Láttatok, mit tettem az egyiptomiakkal, s hogy mint sasszárnyon hordoztalak benneteket s ide hoztalak magamhoz.” Lewels arra is rámutat, hogy Mózes és az izraeliták sohasem láthatták Jehova arcát. Lehetséges – kérdi -, hogy ez az arc annyira nem emberi lett volna;, hogy félelmet és undort keltett volna bennük?

“Meg kell jegyezni, hogy ez egyáltalán nem új gondolat” – írta, megemlítve a korai zsidó mandeánus szektát, akik a dualista világegyetemben hittek, mely két egyenlő részre, a fény és a sötétség világára van osztva.

“Szerintük a fizikai világot, így a Földet is a Sötétség Ura, hüllőszerű lény teremtette és kormányozta, akit Kígyónak, Sárkánynak, Szörnynek és Óriásnak is hívtak, és aki szerintük az emberiség igazi teremtője volt.” R. A. Boulay kutató ugyanezt az elképzelést hirdette. Feltűnt neki, hogy világ összes kultúrájából maradtak fenn olyan történetek, amelyek az emberekkel együtt élő – vagy akár az embereket megteremtő – sárkányokról, hüllőkről szólnak.

E hüllőknek különös erővel bíró ékköveik vagy kristályaik voltak, lábon jártak és repültek a levegőben, területekért harcoltak egymással, és az emberek “isten”-ként tisztelték őket. “Az, hogy világszerte leírták a repülő hüllőket, egyértelmű bizonyítéka, hogy teremtőink és őseink nem az emlősöktől származtak, hanem földönkívüli gyíkfélék voltak.” – vonta le a következtetést Boulay “Repülő kígyók és sárkányok – az emberiség hüllő-eredetének története” című könyvében.

Lewels, Boulay és más kortárs szerzők úgy gondolják, hogy a bibliai Jehova valójában valamely ősi sumér “isten” volt, aki különösképp érdeklődni kezdett a mezopotámiai pátriárka, Ábrahám leszármazottai iránt.

“A héber néppel való kapcsolatában Jehova kezdettől fogva minden rendelkezésére álló eszközzel arra törekedett, hogy hatalma és ellenőrzése alatt tartsa (választott!) népét.” – mondja Lewels.

A Mózes első könyvének 17. fejezetében leírt, Ábrahám és Jehova közti szerződés egyik feltétele az összes férfi körülmetélése volt. Lewels szerint ez arra hasonlít, mint amikor az állattenyésztő gazda a fülön ejtett bevágással jelöli meg saját (tulajdonát képező) állatait (azonosíthatóság
céljából).

Azt pedig már régebben megállapították, hogy a nyugati civilizáció alapjául szolgáló görög kultúra a Kréta szigetén élő korai minósziaktól eredt.

Az igazi kérdés az, hogy Mózes és az egyiptomiak hogy szerezték meg az Ősi Misztériumokra vonatkozó tudásukat. Úgy tűnik, nagy részét Izsák és Ábrahám pátriárkák adták tovább nekik. A Biblia felsorolja Ábrahám összes ősét apján, Terachon keresztül majdnem kétezer éven át vissza lehet
őket követni Noé fiáig, Sémig: így pedig egészen Ádámig.

Fontos momentum, hogy Ábrahám a káldeus Ur városából, a Perzsa-öböl északi részén fekvő sumér városból származott. Mózes első könyvének elején még csak mint egy 318 fős képzett hadsereggel rendelkező héber férfi szerepel, akit a titokzatos Melkizedek megáld. Később, a 24.
fejezetben ez az Ábrahám már gazdag ember, hatalmas csordái és nyájai vannak, aranya és ezüstje, tevéi, háztartása pedig szolgákkal van tele.

Nyilvánvalóan nem valami egyszerű nomád volt, hanem Sumér jómódú és befolyásos polgára. Miután Ur városát kb. Kr.e. 2000-ben egy háború során lerombolták, Ábrahám családja északra, Háránba ment. Ezt a várost Ábrahám testvéréről nevezték el, aki a Szodoma és Gomorra történetéből ismert Lót apja volt. A 20. század elején a régészek számos olyan várost találtak Mezopotámia északi részén, amelyeket Ábrahám
családtagjairól neveztek el, ilyenek például: Hárán, Terach, Náhór, Serug és Peleg. “Egyértelmű, hogy a pátriárkák nem egy hétköznapi családból származtak, sőt, igen befolyásos dinasztiát alkottak.” – jegyezte meg Gardner. Ez a dinasztia adta tovább az ősi sumér hagyományokat Ábrahámtól Mózesig

A világ legmélyebb titkai mind a mezopotámiai Sumérba, az első ismert nagy civilizációba vezetnek, ami a Perzsa-öböl torkolatánál, a Tigris és az Eufrátesz folyók között terült el. A bibliai időkben Káldeának vagy Sineárnak hívták ezt a területet, ma pedig Iraknak.

A sumér kultúra mintha a semmiből bukkant volna elő, több mint hatezer éve, és mielőtt titokzatos módon eltűnt volna, a hatása hatalmas területre kiterjedt: kelet felé
egészen az Indus-folyóig, ami a Himalájából Pakisztánon keresztül az Arab-öbölig folyik, nyugaton pedig a későbbi egyiptomi királyságok központjáig, a Nílusig. Kb. Kr.e. 2400-ban a sumér birodalmat sémita törzsek támadták meg nyugatról és északról.

Nagy Sargon alapította meg a sémi akkád dinasztiát, ami a Perzsa-öböltől egészen a Földközi-tengerig uralkodott. További harcokkal és kitelepítésekkel töltött évek után a sumér területeket a babilóniai Hammurábi egyesítette, akinek a híres törvénygyűjteménye, lehet, azért született, hogy féken tartsa a katasztrófákat követő népvándorlásokat.

Alan F. Alford rámutatott, hogy a görög Szantorini-sziget pusztító kitörése, valamint a Kréta-szigetén és Mohendzsodáróban (az Indus-völgyi kultúra központjában) történt titokzatos pusztítás (atomháború?!) mind nagyjából Hammurábi alatt következett be. Alford szerint az események kapcsolatban állnak a Húsvét-szigetek népességének elvándorlásával, Andok-beli civilizációk megszületésével, s a maják megérkezésével KözépAmerikába, hiszen ezek mind nagyjából egy időben történtek.

A sumérokról semmit nem lehetett tudni kb. 150 évvel ezelőttig, amikor a korai 17. századi utazó, Pietro della Valle írásain fellelkesülve a régészek elkezdték felásni az Irak déli részén sűrűn található különös mesterséges dombokat. Miután a francia Paul Émile Botta 1843-ban megtalálta II. Sargon palotáját a mai Khorszabad alatt, a régészek eltemetett városokat, romba dőlt palotákat, műtárgyakat és agyagtáblák ezreit tárták fel, amik a sumérok életének minden részletét leírták.

Míg más régi civilizációk papiruszai idővel szétmállottak vagy háborúk tüzei emésztették el őket, addig a sumér ékírás jeleit íróvesszővel nedves agyag-táblákra vésték, amiket aztán megszárítottak, kiégettek, és hatalmas könyvtárakban tároltak. Kb. ötszázezer ilyen ékírásos táblát találtak, és ezek a mai kutatóknak felbecsülhetetlen értékű információval szolgálnak a sumérokról.

A régészeti kutatások feltárták, hogy nem sokkal Kr.e. 4000 után a Tigris és az Eufrátesz völgyében mocsarakat csapoltak le, csatornákat, gátakat és töltéseket építettek, bonyolult öntözőrendszert alakítottak ki, hatalmas, pompás városokat építettek. Az első tizenkét nagy városállam, oly
egzotikus nevekkel, mint Ur, Nippur, Lagas, Akkád és Kiss, mind egy-egy zikkurat (szent hegy), vagyis egy lépcsőzetes, toronyszerű templom köré épült.

Mindegyik várost a saját “istene” uralta. A zikkurat körül gyűrűkben helyezkedtek el először a középületek, majd a piacok és a lakóházak.

A városokat nagy földterületek vették körül, amik szintén a helyi “isten” uralma alatt álltak. Ahogy e városállamok fejlődtek, egy-egy király uralma alá kerültek, aki a helyi “istennek” tartozott számadással. “Tudósok mindeddig megkerülték a kínos kérdést: hogyan is figyelhettek meg,
jegyezhettek fel a sumérok egy 25.920 évig tartó csillagászati ciklust, hogyha az egész sumér civilizáció mindössze 2000 évig állt fenn?!” – kérdezte Alford.

Továbbmenve feltehetjük a kérdést: a majdnem 6000 évvel ezelőtt, kis csoportokban vadászó-gyűjtögető életmódot folytató primitív emberek hogyan váltak egyik napról a másikra képessé egy teljes, még mai szemmel nézve is fejlett civilizáció létrehozására?!

Az új Enciklopédia Britannica is elismeri, hogy a sumér történelem körül még sok a súlyos és tisztázatlan kérdés. A válasz pedig az, hogy minden, amit a sumérok elértek; állításuk szerint az isteneiktől származott. “Ezeket a történeteket sohasem vették komolyan, hiszen a tudósok kezdettől fogva mítosznak bélyegezték őket.” – írta Sitchin.

Fontos rámutatni, hogy a sumérok sosem tartották “istenek”-nek a lényeket, akiktől tudásukat kapták, és nem is utaltak így rájuk. Ez csak a későbbi görög és római értelmezés volt, akik a saját “isteneiket” a korábbi szájhagyományok alapján képzelték el. (Mondom, hogy a történelem a
leépülésünk története!)

A sumérok ezeket a lényeket egyszerűen úgy hívták: Annunaki, vagyis “Akik a Földre a mennyből jöttek”.
Nyilvánvaló, hogy az emberiség ókori történelme alapvető kettősséget mutat. Az Annunaki “távozása” (vagy illegalitásba vonulása) óta az emberi
civilizáció nagyrészt folyamatosan degenerálódik, ugyanakkor jelentős (elsősorban technikai) természetű felismeréseknek és fellendüléseknek,
sőt, “megvilágosodásoknak” is a tanúi lehetünk, ami újra meg újra a társadalmi haladás illúzióját kelti.

Azonban a látszólagos szellemi fellendüléseket, rövid ébredési szakaszokat mély depressziók követik, amelyek egyrészt kétségessé teszik, hogy az emberiség végül is képes-e önállóan megállni a lábán és végre békét kötni Istennel és önmagával, – másrészt ezek a hullámvölgyek sajnos
nyilvánvalóvá (kétségtelenné) teszik, hogy az ember jobbik erői felett minden esetben, kivétel nélkül az a mérhetetlenül önző, a titkok monopóliumát kizárólagosan élvező rejtőzködő elit győzedelmeskedik, amelyik semmilyen eszköztől nem riad vissza, hogy földi hatalmát mindörökre megőrizze.

Kérdés: kik ezek? Egy idegen, bitorló fajta, – vagy maguk, a Kígyókirályok?!

Azt hiszem, most már kezdjük megérteni, hogy valójában milyen célt is szolgált a nemrég lezajlott Iraki háború!

Elsődlegesen azért kellett sürgősen lebombázni, elfoglalni és kifosztani az egykori Mezopotámia földjét; – nehogy kiderülhessenek az ősi titkok, ismeretek, amelyek “haszna” pedig az egész emberiséget megilletné.

Hogy soha senki ne tudhassa meg: honnan is származik az emberiség.

A múltunk ismerete megvilágíthatná előttünk lehetséges jövőnket, de azt is elveszik tőlünk. Irak elpusztítása így nagyban hasonlít a középkori keresztes-hadjáratok céljához: akkor és ott a Szentföld titkait és örökségét akarták (és fogják) megsemmisíteni.

Kísért a múlt; – az Annunaki vagy a Kígyókirályok múltja. Lehet, hogy köztünk élnek…