A 60-as években még tudtunk emberként élni? Elgondolkodtató írás, egyetértesz?
Ki ismer magára belőle?
Friss volt a tanyasi levegő, nem röpködtek utasszállító gépek a fejünk felett, és szteroidokon felfújt tyúkból készült a húsleves.
A bor még látott szőlőt, a pálinka pedig nem volt cukrozva-vizezve, de még a tanyasi csirkék tojásai is sokkal ízesebbek voltak.
Azok voltak csak a szép idők!
Akkoriban a gyerekeknek még elég volt egy fadarab, kukoricacsutka vagy egy kavics ahhoz, hogy hatalmasakat játszanak a hátsó kertben, és senki sem irigykedett a másikra, mert mindenkinek ugyanannyija volt.
Persze akkor is volt még szegénység, de nem voltak ekkora égbekiáltó különbségek.
Az emberek BESZÉLTEK még egymással.
Együtt ültek a családi ebédeknél, és a vacsora sem úgy telt, hogy mindenki elvonult a szobájába, az éppen aktuális kütyüjét nyomkodni, hanem hatalmas beszélgetéseket csaptak, mókáztak, nevettek, ittak és ettek.
Akkor még bármi lehetett egy kis fantáziával egy befőttesüvegből, egy könyvből, egy közösen fújt pihéből, a nevetés pedig a legváratlanabb pillanatokban dőlt ki belőlünk.
Egy Meggy Márkát négyen ittunk ugyanabból az üvegből és egyikünk sem halt bele.
Vágytunk egymás társaságára. Rossz volt egyedül.
Időnként összevesztünk, ha csapatok kellettek a játékhoz, és ha valaki kimaradt a csapatból, nem kellett őt pszichológushoz vinni az elszenvedett trauma miatt.
Nem voltunk mindannyian jó tanulók. Még az is előfordult, hogy évet kellett ismételnünk.
Nem rohantak velünk egyből pszichológushoz. Senkit sem ismerek, aki dislexiában szenvedett volna, vagy hiperaktív lett volna.
Ha valaki évet ismételt, olyan volt, mintha kapott volna még egy esélyt.
Azt kérdezik a gyerekeink: Hogyan lehetett így élni?
Hogyan nőttünk azokká, akik vagyunk?
