A gyermek rosszalkodása olyan, mint egy segélykiáltás – állítja a szakember

A gyermeknevelésben igazából sem a jutalmazást, sem a büntetést nem javaslom

– mondta a Tudás.hu-nak Dr. Eigner Bernadett, akinek Baj van a gyerekkel?! Bajban a szülő?!

című könyve most jelent meg a Móra Kiadónál. A pszichopedagógussal, gyermekterapeutával, a kívánatos szülői magatartásról és hatékony nevelési módszerekről, a boldog családi légkör megteremtésének titkairól beszélgettünk.

„A gyerekek gyönyörű, ártatlan, tiszta teremtmények. Semmi sem rossz, amit ők tesznek. A baj a mi gondolkodásunkkal van….”- idézte a könyvében John C. Parkert. Ön szerint tényleg nincs rossz gyerek?

Igen, azt gondolom, hogy nincs. Amikor a gyerek a rosszalkodáshoz folyamodik, annak mindig valami konkrét oka, és gyakran célja is van. Gyermek-terapeutaként már hosszú ideje foglalkozom érzelmi és viselkedési problémákkal küzdő gyerekekkel és a szüleikkel, és az kristályosodott ki bennem, hogy mindig elsődleges a gyermek belső világának a megértése.

Mert úgy látom, hogy a családoknál a nagy rohanásban, meg a felszíni viselkedésekre való hirtelen reagálásban, a megértés el szokott sikkadni.

A címke ragadós

Alfred Adler pszichiátert, pszichológust is idézi a könyvében, aki szerint a gyermek célja ilyenkor figyelemfelkeltés, kölcsönös sértés, bosszú vagy éppen annak kifejezése: hagyjatok békén!

Úgy gondolom, Adler nagyszerűen fogta meg a lényeget. Arra igyekszem felhívni a szülők figyelmét, hogy a gyermek „rosszasága” egy üzenet. Egyrészt a gyerek segélykiáltása, másrészt védekezése, és fájdalmának, félelmének, csalódottságának, sokféle negatív érzésének a feldolgozási vagy hárítási kísérlete.

És nagy a veszélye annak, hogy ha ilyen „akciók” sorozatosan előfordulnak, és rákerül a „rossz gyerek” címke valakire, akár otthon, akár az óvodában, vagy az iskolában, akkor ez a bélyeg egyszer csak elkezd belsővé válni, és a gyerek ösztönösen ennek megfelelően fog viselkedni.

Öntudatlanul megpróbálja kipuhatolni, vajon a felnőttek elfogadják-e így is. De tulajdonképpen megkérdőjelezi önmagát: vajon szerethető vagyok én egyáltalán?

És kialakul a gyermek és a külvilág között egyfajta „harci” helyzet, miközben az ő belső világa – és szenvedése, nélkülözései, magára hagyatottsága – feltáratlan marad.

De hát, mit tegyen a szülő, ha délután holtfáradtan, idegesen, munka után találkozik a gyerekével, aki kibírhatatlanul viselkedik, miközben vacsorát kell főzni és szalad a ház. Az ilyen szituációk nemigen alkalmasak a pszichoanalízisre.

A villámelemzésre, és az „okos” reagálásra viszont igen. Ilyenkor gondoljon arra, hogy ő a felnőtt, nem lovalhatja bele magát egy ordítozós veszekedésbe, ahol valójában két gyermeki viselkedés feszül egymásnak. Neki vannak már konfliktusmegoldási tapasztalatai, és jó esetben képes uralkodni az érthető módon feltámadó indulatosságán.

Persze az eredményes szülői reakcióhoz az kell, hogy jól ismerje a gyermeke érzelemvilágát. És az már egy hosszútávú, folyamatos munka eredménye, amely remélhetőleg örömökkel teli.

Legyen mindig „jelen” a gyerekével való létezésben, és forduljon tudatos figyelemmel a kicsi felé. Úgy könnyebben ráérezhet, vajon akkor éppen mi lehet a baja, és könnyebben meg is tudja találni az éppen az ő gyerekénél hatékony módszert a lecsendesítésre.

Sokszor segít, ha hazaérve megáll, vesz egy mély lélegzetet, és a tengernyi otthoni feladat ellenére, rögtön szán egy kis időt a közös játékra, együttlétre. Gyakran már tíz-tizenöt perc elegendő és a gyermek megnyugszik, a vacsorakészítésnél pedig akár még segít is, főleg, ha ez természetes része a közös családi összetartásnak, és ha derűs közben a hangulat.

Figyelemelterelés humorral

Hogyan lehet a testvérrel, vagy más gyerekekkel szembeni agresszivitást leszerelni?

Itt is először mindig fel kell tárni az okokat. És nagyon határozottan ellen kell állni a durva, sértő megnyilvánulásoknak, a fizikai bántásnak, meg kell szabni a határokat, ameddig a gyerek elmehet. Kiváló technika például az agresszív viselkedés közben kizökkenteni őt valami váratlan dologgal, akár humorosan is.

A figyelemelterelést játékba, szerepjátékba is lehet fordítani. A szóba jöhető megoldásoknál pedig választási lehetőséget érdemes kínálni a számára, hogy érezze, ő is dönthet valamiben, a saját életét érintő dolgokban, és nincs teljesen kiszolgáltatva a felnőttek akaratának. És ha már olyan életkorban van, tanítani lehet neki különféle játékos módszereket, amelyekkel kezelni tudja az indulatait.

A durva agressziót határozottan leállítjuk, és amikor a gyerek képes ránk figyelni, őt is bevonva, közösen feltárjuk, hogy a haragja mögött milyen fájdalmak, félelmek, csalódások lehetnek, és a konfliktushelyzetben mit lehetne tenni.

Lehet dühösnek vagy haragosnak lenni, az érzést elismerjük, de bántani, erőszakosnak lenni nem lehet. Biztosítjuk arról, hogy a nehéz helyzetekben is vele vagyunk, szeretjük, számíthat ránk.

Régebben több évtizeden át Dr. Spock gyermeknevelési tanácsait tartották mérvadónak a szülők. Ma mennyire érvényesek az ő gondolatai?

Nekem is megvan valahol a polcomon. De attól tartok, ma már túlhaladtunk rajta. Azóta a pszichológia, pszichoterápia és a gyermekgyógyászat nagyon sokféle kutatás alapján, rengeteg új ismeretet halmozott fel.

A könyvem végén magam is felsorolok számos hasznos tanácsadó kiadványt, amelyek korunk igényei szerint segítenek abban, hogy valaki „eredményes” szülővé váljon.

Gyakori eset, hogy irtózatosan nehéz rávenni a gyereket a tanulásra, leckecsinálásra. Ez mostanában, a home office idején különösen keserves, a szülő azt sem tudja, hogy anya-apa, vagy tanár legyen előbb, amikor határidős munkája vagy zoomos értekezlete lenne éppen…

Nyilván a kisebb gyerekeknél különösen nagy gond, ha ők is karanténba kényszerülnek, de ezt is lehet játékba fordítani. Mondjuk, reggelente le lehet rajzolni a napirendet, amit mindig pontosan meghatározunk, és amit apának, anyának és gyereknek egyaránt be kell tartania.

Legyen a nap egy óriási kaland. Dacoló gyereknél a tanulást ne is nevezzük tanulásnak. Jöjjenek kedvelt film- és könyvhősei, esetleg, Rumini vagy Darth Vader, akik kincseket rejtettek el a lakás sarkaiban, de azokat csak akkor lehet megkeresni, ha elkészült egy-egy feladat. És este frissítő séta a szabadban, közös torna, kedvenc zenék hallgatása, olvasás, vagy filmnézés a „varázsszőnyegen”.

A családi összefogás, az élmény a fontos, hogy tudjunk örülni egymás társaságának, és ezt ki kis tudjuk fejezni. Ne irányítsunk folyton, ne utasítsuk minden percben a gyereket, hanem hagyjuk meg neki, ami az övé, ami az ő dolga, felelőssége – büszke lesz, hogy elismerjük őt és megbízunk benne.

Talán sokakat meglepek ezzel, de igazából sem a jutalmazást, sem a büntetést nem javaslom. A büntetésnek megtorlás jellege van, maga is agresszív cselekedet, rendszerint félelem, nagyon erős bűntudat vagy lázadás lesz rá a válasz. Sem a fizikai büntetésnek, sem a gyermek szívét összetörő bántalmazó beszédnek nincs helye a nevelésben.

A tárgyi jutalom pedig szerintem olyan, mintha titokban azt üzenném: csináld azt, ami nekem, vagy másoknak tetszik, akkor megkapod ezt vagy azt. És benne lehet egy rejtett bírálat is: bezzeg máskor nem így teszel. Jó lenne, ha a gyerek döntései, cselekedetei önállóak, minden érdektől mentesek lennének. De ezt a kérdéskört tovább is lehet gondolni. A jutalmazásról és az ajándékozásról például Ranschburg Jenő neves pszichológusnak sajátos véleménye volt…

Miért van az, hogy a szülő úgy érzi, mindent megad a gyermekének, de a gyermek mégis hiányt szenved? Mert van szülő, aki – mondja Ranschburg – ajándékokat ad önmaga helyett a gyereknek, és azt gondolja, hogy ezzel eleget tett szülői kötelezettségének.

De a gyerek a legfontosabbat nem kapja meg, a szülei figyelmét, idejét, elfogadó szeretetét.

Ezért hangsúlyozom én is saját nevelési rendszeremben, a Játékos Megértő Nevelésben, hogy ha a szülő együtt játszik a gyerekével, teljes figyelemmel veszi körül, észreveszi a valódi szükségleteit, és érzelmileg elérhető, a gyerek majd attól érzi majd magát szeretettnek és fontosnak, azzal alapozhatjuk meg egészséges személyiségfejlődését.