CímlapsztorikMisztikum

A japán-amerikai internálás (1942-1945) – Amerikai koncentrációs táborok

Erről alig beszél a média, pláne a fejlett nyugat: mert valami egyáltalán nem büszkék és kitörölnék a történelemből…

Franklin Delano Roosevelt amerikai elnök alig több mint két hónappal a Pearl Harbor elleni japán támadás után aláírta a 9066-os számú elnöki rendeletet, amellyel elrendelte, hogy a hadügyminiszter katonai övezetté nyilvánítson területeket, ahonnan “bárki vagy mindenki kitiltható”.

Ennek alapján nem sokkal később a nyugati parti államokat katonai övezetté nyilvánították, és 1942 tavaszán megkezdődött a japánok táborokba zárása.

Hirdetés

Akkor mintegy 127 ezer japán élt az Egyesült Államokban, 112 ezren közülük valamelyik nyugati parti államban.

Az internálás keretében mintegy 120 ezer embert zártak internálótáborba, attól tartva, hogy az Egyesült Államok háborús ellenségével, azaz Japánnal rokonszenveznek.

Az internáltak 62 százaléka amerikai állampolgár volt.

Ezt nem szeretik ma sem hangoztatni.

A kitelepítést megelőző intézkedések hajszálpontosan olyanok voltak, mint amilyeneket a nácik alkalmaztak Európában.

Először megparancsolták minden ellenségesnek minősített személynek, hogy regisztráljanak, főként, ha költözni akarnak.

Ezután a megbélyegzettek tulajdona fölött átvették az ellenőrzést.

A bankszámlákat befagyasztották, sok céget bezárattak, ezzel a japánok megélhetése egyik napról a másikra megnehezült. Még aki akart volna önként költözni, pénz híján az sem tudott.

Gyakorlatilag attól tartottak, hogy ezek párhuzamos társadalomként belső forradalmakat robbantanak ki majd az USA területén.

Hirdetés

10 ilyen kegytelen internálótábort létesítettek, ahol emglehetősen nagy kegytelenkedéseket hajtottak végre.

Az embertelenség mindennapos volt, és a náci koncentrációs táborokhok egykori vezetői is megirigyelték volna az ott zajló borzalmakat.

Az internáltak spártai körülmények között kellett, hogy éljnek.

Az eredetileg katonai használatra szánt barakkokban rendszerint nem volt bevezetve a víz és sebtében felhúzott kalyibák főzési lehetőségeket alig, vagy egyáltalán nem kínáltak.

A táborokban átlagosan 45 négyzetméteres lakótér jutott nyolc főnek; a magánszféra ismeretlen fogalom volt a gyéren bútorozott helyiségekben, ahol a lakók szénával tömött matracokon aludtak.

A megalázó bánásmód ellenére katonakorú internáltak 6 százaléka jelentkezett fegyveres szolgálatra.

A második világháború alatt összesen 20 ezer japán-amerikai harcolt az Egyesült Államok hadseregében.

Kapcsolódó videó:

“Mindenhol kiírták, hogy nem akarnak »japcsikat« látni. Mindent elvettek tőlünk. A szüleim belefáradtak az üldöztetésbe, eladtuk a házunk, és elköltöztünk.

De apám továbbra is hitt a demokráciában. Azt mondta nekem, hogy a demokrácia csak annyira jó, amennyire jók az emberek, és idővel minden rendbe fog jönni.”

-mesélte eghy olyan, aki az egészet testközelből élte át.

A deportálások első percétől megindultak az emberi jogi csatározások az intézkedések alkotmányosságát illetően.

Végül 1944 decemberében határozott úgy a legfelsőbb bíróság, hogy lojális amerikait kellő indok, bűn és ítélet nélkül, pusztán etnikai alapon alkotmányellenes internálni.

Ennek hatására elkezdték elengedni a rabokat, és a táborok többsége bezárt a következő év folyamán. A fogvatartottakat kitették az utcára, és kaptak 25 dollár „zsebpénzt”, illetve egy vonatjegyet.

Groteszk módon az utolsó táborok bezárása azért váratott magára 1946-ig, mert sok lakónak nem maradt semmije a külső világban. Nem volt hová hazamenniük, így inkább maradtak.

Mondd el a véleményed, kíváncsiak vagyunk rá!

Kövess minket Facebookon!

Ezzel egyúttal támogatod oldalunkat is.