A KATA-mészárlás volt az utolsó csepp a pohárban, végleg elhagyom az országot

Huszonöt éve hallgatom, hogy szebb lesz, jobb lesz, kiszámíthatóbb lesz. És közben egyre szarabb. Elég volt, egy életem van, húzok innen. Vélemény.

Szinte látom lelki szemeim előtt a szemöldökfelhúzós, dacos fanyalgókat: menjél csak, neked semmi se jó, az ilyen ide nem is kell, nem vagy magyar, nem vagy hazafi, húzzál padlót mosni valami müncheni McDonald’s-ba!

Két diplomás, angolul felsőfokon beszélő értelmiségiként hányszor hallottam én ezt már! Megkapták a tanárok, hogy „húzzanak, ha nem elég nekik a nyári, három hónapos, »fizetett henyélés«, meg a napi 4-5 óra munka.” Megkapták az egészségügyisek: „mit pattognak, az orvosoknak most ugrott egekbe a fizetése, a többi is tartja a markát a hálapénzért, azt hiszik, máshol kolbászból van?”.

Megkapták a pályakezdő fiatalok – körülbelül minden szakmában –, hogy „kitaníttattuk őket a drága adónkból, mi, magyarok, kap babavárót meg SZJA-mentességet, a jóisten ölibe ilyen dolga nem lesz, aztán elhúz a hanyatló nyugatra? Hazaáruló!”

Megkapták az államigazgatásban dolgozók, akik „egész nap kávézgatnak az irodáikban, pénteken már nyomukat se látni, egy hivatalban se lehet elintézni semmit, és amúgy is mindegyik csókos, púp a hátunkon, menjenek!”

Huszonöt éve nézem, ahogy ezek a „henyélő, hálapénzért ácsingózó, hálátlan, hazaáruló, kávézgató” emberek szépen, sorban csomagolják a bőröndjeiket, számolják fel a lakásukat (ha egyáltalán van nekik, aki nem örököl, vagy kap a szüleitől, egy életen át nincs esélye sajátra), átölelik az itt maradó szüleiket, öregjeiket – és elmennek.

Mára már a barátaim körülbelül fele kint van. A nem hivatalos számítások szerint az elmúlt évtized alatt megközelítőleg egymillióan döntöttek úgy, hogy nem akarnak itt élni. Minden tizedik magyar.
Hát… Hamarosan én is közéjük fogok tartozni.

A rendszerváltás után pár évvel kezdtem el dolgozni. Jellemző, hogy már huszonévesen BT-be kényszerítettek, amit aztán pár évre rá alig bírtam felszámolni, mert átvert a könyvelőm, én nem értettem hozzá, milliós ÁFA- meg TB tartozásom volt.

A szüleim vettek fel kölcsönt, hogy kihúzzák a bajból a huszonéves, bölcsész gyereküket.

Aztán voltam közszolga. Évekig csak sima szerződéssel, mert nem volt szabad köztisztviselői hely. Nem, nem kávézgattam, hanem iszonyatos mennyiségű szakmai háttéranyagot, sajtóközlönyt, felkészítő szöveget meg beszédtervezetet írtam a „nagy embereknek”, akkor, kb. húsz évvel ezelőtt nettó 117 ezer forintért.

Persze a nagy emberek akkor is milliókat tettek zsebre, mi meg, a „serpák”, ahogy hívtuk magunkat, elvégeztük helyettük, vagy legalábbis a kezük alá a munka oroszlánrészét.

Aztán évek múlva nagy nehezen kineveztek, tíz éve már lett nettó kettőötvenem meg egy kis cafetériám, de bizony ezért nem egy estét ültem végig az irodában, nyolcig-kilencig pötyögve a határidős anyagokat, bámulva a sötétben egyetlenként világító monitort. Olykor csak én voltam az egész épületben, meg a porta biztonsági szolgálata.

Tanítottam is. Egyszer. Három hónapig. Ez pár éve volt, szerettem volna az eredeti pályámon dolgozni végre, gyerekekkel foglalkozni, oktatni. Akkor már lassan húsz éves munkaviszonnyal nettó 194 ezer forint volt a hivatalos bértábla szerinti fizetésem.

Mert ugye a BT-t, meg az ilyen-olyan, barkácsolt munkaszerződéseket nem számították bele. A nyugdíjba sem fogják. Tanárként három hónapig bírtam, a belváros egyik legjobb általános iskolájában. Akkor adtam fel, amikor egy gyerek teljes erejéből az osztálytársához vágott egy nagy, nehéz, fémvázas széket, én eléugrottam, és csak a csodán múlt, hogy nem talált el, és nem nyúltam ki ott, helyben. És ez egy sima napközi volt.

Javaslom a tanárok “henyélős” munkáját fricskázóknak, hogy töltsenek el egyszer egy napot BÁRMELYIK, magyar általános iskolában. Garantálom, hogy a magyarok istenét ott fogják megismerni, nem a templomban.

Négy évvel ezelőtt aztán úgy döntöttem: elég volt a bújtatott munkaviszonyokból, a megalázó fizetésekből, amelyekből hónapról hónapra ugyan meg lehetett élni, főként úgy, hogy elváltam és nem született gyerekem, de előrébb jutni, félretenni, idősebb napjaimra öngondoskodni… na, az a rózsaszín álom kategória maradt.

Úgy döntöttem, a szabadpiacon adom el, amit tudok. KATÁ-s lettem. Reklámcégeknek, online lapoknak írtam, egy EU-s oktatási alapítványnak vállaltam angol nyelvű PR-munkákat, szövegírást, webszerkesztést.

Minden ügyfelemet én szereztem, többnyire otthonról dolgoztam, a saját laptopomról, saját árammal, wifi-vel, évről évre előre kellett gondolkodnom, kilépnem a középszar, de biztos munkaviszony melegéből, a konfortzónámból.

Ha nem dolgoztam, egy fillért se kaptam, ha szabadságot adtam magamnak, akkor se kerestem semmit. Nagyon más élet volt, de a magam ura voltam, én kértem meg az árát a munkámnak (mondjuk még így se fizettek agyon), nem kellett ordítozó főnököktől rettegni meg gazsulálni.

Nem szedtem össze sokat, a havi 280-300 már örömünnepnek számított.

De tiszta bevétel volt, leadózott, az online rendszeren át a NAV felé tökéletesen átlátható munka- és életforma.

Ennek lett vége most. Adózási év közben, keddről szerdára, megkötött, éves keretszerződések kellős közepébe belepacsálva.

Mivel a munkám természetéből adódóan kizárólag cégeknek dolgoztam, nekem szeptembertől annyi.

Forrás: SzeretlekMagyarország