A kritikus 13 perc amiről Hitlerrel kapcsolatban alig beszél valaki, az egész világot megváltoztatta volna
Mondhatni az egész emberi történelmet meghatározta ez a 13 perc.
A lenti 13 percről tartott leírás, beszámoló és történelmi érdekesség rá fog viágítani arra, hogy menynire banális véletleneken múlik gyakran az egész világ sorsa.
Jelen esetben, példánknál maradva Hitler és több millió zsidó sorsa indulhatott volna el gyökeresen más irányba, ha ott és akkor, nem minden úgy történik, ahogyan végül véletlenszerűen megtörtént.
Nem sokkal múlt este 21 óra 1939. november 8-án, és Adolf Hitler beszédét követően éppen kezdett kiürülni a müncheni sörcsarnok (Bürgerbräukeller).
Kevéssel korábban mintegy háromezer hithű náci töltötte meg a csarnokot, ám Hitler távoztával a náci veteránok, az „Öregharcosok” közül az utolsók is szedelőzködtek, búcsúzkodtak, már csak a személyzet és néhány zenész maradt.
Pontosan 21 óra 20 perckor robbanás szakította félbe a zsibongást. A terem egy pillanat alatt megtelt füsttel és porral, a robbanáshullám végigsöpört az épületen, kitépte az ablakokat és ajtókat.
A csarnok közepén álló asztalok, székek tűzifaként végezték, a középső oszlop összeomlott, a galéria a mennyezettel együtt leszakadt. Az emelvény és a pulpitus, ahol korábban Hitler állt, szétmorzsolódott.
Az egyik sokkot kapott szemtanú később így idézte fel az eseményt:
Éles fényt láttunk, és ugyanabban a másodpercben borzalmas dörgést. Két métert repültem hátra a törmelék közé, köröttem elszabadult a pokol. Mikor magamhoz tértem, a hasamon feküdtem, jobb karom a bajtársam lábán. Akkor még nem tudtam, hogy már halott volt.
A halott bajtárs egyike volt a rettentő robbanás három azonnali áldozatának, rajta kívül több mint hatvanan sérültek meg, öten közülük halálosan.
Azok, akik lábra tudtak állni, vérrel és porral borítva tápászkodtak fel a romokból, és sokan azt hitték, légitámadás történt.
Egyikük azonban jobb megfigyelő volt, és arra a következtetésre jutott, hogy szeretett Führerüket akarta valaki bombával eltenni láb alól. „Istenem – kapkodott levegő után. – Micsoda bestiális agy találhat ki ilyen aljasságot?”
A „bestiális agy” egy 36 éves dél-németországi származású sváb asztaloshoz, Georg Elserhez tartozott.
A kistermetű, sötét, kócos hajú, kissé beesett, zaklatott képű férfi átlagos tanuló volt, magának való, kevés baráttal rendelkező ember, aki jól elvan a saját társaságában. Vidéken, szegény családban nőtt fel, majd asztalosinas lett, és ácsmunkákból szerényen tengette életét.
Elser gyűlölte Hitlert, és a nácikat okolta rossz anyagi körülményeiért, nem pedig mondjuk a versailles-i békeszerződést vagy a zsidókat.
Hitler megölését tűzte ki célként. Tervéről senkinek nem szólt, és miután Münchenbe utazott és megszemlélte az 1923-as sörpuccs évfordulós megemlékezésének forgatagát, megfogamzott fejében a ragyogó ötlet.
1939 tavaszán visszatért Münchenbe, és részletes rajzot készített a Bürgerbräukeller terméről, ahol a robbantást tervezte. Kifundálta az ideális elhelyezést: a pódium mögött állt egy masszív kőoszlop, ez tartotta a csarnok teljes hosszán végighúzódó galériát.
Arra jutott, hogy ha ott robbant, nem csupán a közelben tartózkodókat öli meg, de a nehéz karzatot is földre rántja.
Elser a nyolc hónapos tervezgetés alatt senkinek egy árva szót sem ejtett. Amikor megkérdezték, hogy mit fúr-farag folyton a műhelyében, azt mondta: „egy találmányt”.
Egyik kollégája tovább kíváncsiskodva azt firtatta, hogy ez a bizonyos találmány egy jelzőkészülék-e, ami riasztóhangot ad ki, egyben felgyújtja a fényeket. Kitérőleg csak annyit válaszolt: „igen, olyasféle”.
1938 augusztus elején Elser végül Münchenbe költözött, magával vitte a szerszámait, a bombáját, hat óraszerkezetet, detonátorokat, vezetéket, kanócokat és akkumulátort.
A módszere egyszerű volt. Minden este, nagyjából 21 óra körül felkeresi a Bürgerbräukellert egy vacsorára.
Később fellopakodik és zárásig elbújik egy raktárban. Majd az éjjel, fáklyafénynél üreget vés az oszlopba a bombának, úgy, hogy minden hangot igyekszik elfojtani, minden porszemet pedig összegyűjteni.
Nem engedheti meg magának, hogy rájöjjenek a jelenlétére. Reggel fél 8-kor, amint megérkezik a személyzet, kisurran a bejáraton.
Nappal tovább dolgozott az időzítőn és a detonátoron. Úgy tervezte, hogy már rég Svájcban lesz a robbanás idején, vagyis olyan időzítőre volt szüksége, melyet már napokkal előbb beállít és működésbe hoz.
Arra a megoldásra jutott, hogy extra fogaskerekeket, horgonyokat, emelőket kell beépítenie az óraműbe, hogy legfeljebb 144 óra teljen el, amíg a szerkezet aktiválja a detonátorhoz rögzített alkatrészeket. A biztonság kedvéért még egy tartalék óraszerkezetet is hozzászerkesztett a mechanizmushoz.
November 2-án, két hónappal azután, hogy istenigazából nekikezdett a munkának, végre elhelyezhette a bombát az oszlopban. Három éjszakával később az időzítőt is csatlakoztatta.
Végül beállította, hogy november 8-án, este 21 óra 20 perckor, Hitler beszédének kellős közepén felrobbanjon.
Hitler aznap már korábban Münchenbe érkezett.
Eleinte le akarta mondani az esti szónoklatot a Bürgerbräukellerben, mert rengeteg munka várt még rá Berlinben, ám a sörpuccsról való megemlékezés mindig is kitüntetett helyet foglalt el a náci naptárban.
Az „Öregharcosokhoz” intézett beszéd ezért a szokásosnál korábban kezdődött és már 21 órakor véget ért.
Mikor befejezte, felharsant a „Sieg, Heil!”-ek kórusa, 21 óra után pár perccel pedig ott is hagyta a csarnokot, hogy felszálljon berlini vonatára. Elser bombája 13 perccel később robbant.
Hitler tehát sértetlenül megúszta. Vonatfülkéjének kényelmében elsápadva hallgatta meg a robbantásról szóló jelentést, majd arra jutott, hogy a gondviselés nagyobb dolgokra szánja őt.
A cikket Győrffy Iván fordította, a teljes cikk és a Harmadik Birodalomról szóló további 4 írás az áprilisi BBC Historyban olvasható el.
