Az emberiség legnagyobb katasztrófája jöhet, ha ezzel nem nézünk szembe…?!
50 éve az Apollo 11 elindult a Földről és az első ember a Holdra lépett.
Most ez az utazs folytatódik.
Egy ember küldetése az egész emberi faj létét fenyegeti.
Egy eltűnt apa lehet a kulcs, aki valami olyat fedezett fel, amit talán soha nem kellett volna, és ami az egész univerzum, de főleg a Naprendszer létét fenyegeti.
Tulajdonképpen azért is indították el a Clifford McBride által irányított akciót 30 éve, hogy a naprendszer széléről kémlelve keressen lakható világokat, értelmes lényeket, akiktől aztán segítséget kérhetünk hosszú haldoklásunk megakadályozásában.
Ez azonban a visszájára sült…
A felfedező űrhajós eltűnt, miután felfedezett valamit.
Ezzel a szinopszissal indul az idei év talán egyik legjobban várt kozmikus sci-fije, a Brad Pitt főszereplésével induló Ad Astra: út a csillagokba.
Az Ad Astrát mindenképp érdemes nagy vásznon látni: Gray magabiztos vízióval bír.
Anélkül, hogy lelőnénk a film törétnetét, az üzenetéről szeretnénk pár szót megemlíteni.
A film egy igazi zarándoklat a kozmoszban.
Látványfilm talán még soha nem volt ennyire intim, ennyire személyes, ennyire egyedülálló.
Az ember nem való az űrbe, főleg arra nem, hogy 250 km magasban lebegjen egy atmoszféra nélküli kietlen világban, vagy a távoli csillagok felé utazzon.
Azonban az embert mint fajt mindig is hajtotta a felfedezési vágy.
Az Ad Astra azt jelenti: A csillagokig.
A teljes mondat pedig úgy hangzik: Per Aspera Ad Astra. Ez annyit tesz, mint “Göröngyös úton a csillagokig”.
Ez elég megkapóan hangzik, és felnyitja a szemünket a kozmosz sötétjével kapcsolatban. Hogy a világűr mennyire hátborzongatóan nagy és milyen sok titkot rejt.
