Elhallgatott történelem: a magyarság és az emberiség végső eredetét rejtheti Móricz János Táltos-barlangja?
Móricz János annak idején alagutak egész sorát fedezte fel Ecuadorban, valamint egy titokzatos aranylemezeket tartalmazó “Fémkönyvtárat”, melyen állítólag székely rovásírás-szerű szimbólumok voltak…
Mi az igazság az elhallgatott felfedezéssel kapcsolatban?
Móricz János legendás Táltos barlangjának a története az egész világot bejárta.
Egy szenzációs felfedezést tettek, mely nem csak a magyarság eredetét, de az egész emberiség, és Amerika mint kontinens történetét is újraírhatta volna.
De pont ez volt az a végzetes titok, ami miatt aztán az egészet eltusolták, és még a másnapra bejelentett nemzetközi sajtótájékoztatót is “szabotálták” bizonyos erők…
Móricz János szenzációs felfedezése
A történet középpontjában Móricz “Juan” János, egy arisztokratikus argentínai magyar vállalkozó áll, aki azt állította, hogy alagutak egész sorát fedezte fel Ecuadorban, amelyek egy “Fémkönyvtárat” is tartalmaztak.
Egy, 1969. július 8-án eskü alatt tett nyilatkozatban a találkozásáról beszélt az ecuadori elnökkel, ahol egy koncessziót kapott, amely teljes rendelkezést engedett számára a felfedezéssel kapcsolatban – feltéve, ha fényképes bizonyítékkal és egy független tanúval támasztja alá a földalatti hálózat felfedezését.
Móricz, a jelek szerint, úgy érezte, hogy von Däniken lehet a legjobb tanú, akire szert tehet.
Erich von Däniken és Móricz kapcsolata, titokzatos alagútrendszerek
1972-ben Móricz találkozott von Dänikennel, és elvitte őt egy helyre, amiről Móricz azt mondta, egy titkos oldalbejáró, amelyen keresztül egy nagy csarnokba jutott a földalatti komplexumon belül.
A jelek szerint von Däniken végül nem láthatta meg magát a könyvtárat, csak az alagútrendszert. Von Däniken beszámolt a látogatásról Az Istenek aranya című könyvében:
„Az átjárók mind-mind tökéletes derékszögben állnak. Néha keskenyek, néha szélesek. A falak simák, néha csiszoltnak tűnnek.
A mennyezet sima, és időnként úgy néz ki, mintha valamiféle mázzal vonták volna be…
Kételyeim a földalatti alagutak létezésével kapcsolatban mintha varázsütésre eltűntek volna, és iszonyatosan boldog voltam. Móricz azt mondta, hogy az ehhez hasonló átjárók több száz mérföldön át húzódnak a föld alatt Ecuador és Peru területén.”
Ezután keserű szájízt kapott a világ egyik potenciálisan legnagyobb felfedezése. A német Der Spiegel és a Stern magazin újságírói meginterjúvolták Móriczot, aki most már tagadta, hogy bármikor is járt volna a barlangban von Dänikennel.
Ez aláásta von Däniken szavahihetőségét (bár a szkeptikusok szerint ilyenről eleve nem beszélhetünk), és sokak számára az eset bizonyíték volt arra, hogy von Däniken hazugságokat gyárt.
Arra viszont senki sem mutatott rá, hogy ha von Däniken hazudott, akkor miért hagyott ilyen könnyen követhető nyomot Móriczig. Mondhatta volna azt is, hogy nem árulhatja el a forrás nevét, és ennél a Der Spiegel és a Stern sem jutott volna tovább.
Úgy tűnt, hogy inkább Móricz esetében hibádzott valami, aki olyan nemzetközi ellentmondásba keverte von Dänikent, amiből a karrierje sosem épült fel teljesen.
Furcsaságok és megmagyarázhatatlan elemek
Több furcsaság is van ebben a történetben. Először is, Móricz csak azt tagadta, hogy elvitte oda von Dänikent; a hálózat létezését azonban nem tagadta. A Der Spiegel 1973. március 19. számában ezt olvashatjuk:
Der Spiegel: „Hogyan fedezte fel a [fém]könyvtárat?”
Móricz: „Valaki elvitt oda.”
Der Spiegel: „Ki volt ez az illető?”
Móricz: „Azt nem árulhatom el.”
Móricz azt is állította, hogy a könyvtárat egy törzs őrzi. Vagyis, röviden, Móricz azt állította von Dänikennek, hogy barlangokat fedezett fel, és ezeket megmutatta neki. Most Móricz azt állította, hogy látta a barlangokat, ahová olyasvalaki vezette el, akit nem nevezhet meg, de tagadta, hogy von Dänikent elvitte volna oda.
Logikus következtetésnek tűnik, hogy Móricz megmutatott valamit von Dänikennek, de belegabalyodott abba, hogy úgy tűnt, hogy már mindenki tudta, hogy ezt megtette, ezért biztosra kellett mennie, hogy bárki is mutatta meg neki, nem haragudott meg rá, minden bizonnyal azért, mert Móriczot magát is valószínűleg megkérték, hogy ne mutassa meg senki másnak a barlangot.
1975-re a Fémkönyvtár története tönkretette az ismert szerző karrierjét, így ki mert volna a nyomdokaiba lépni? A válasz: Neil Armstrong, az első ember a Holdon. Előtte pedig Stan Hall, egy skót, aki szeretett volna az ellentmondás végére járni.
Crespi atya titokzatos leletei
Stanley „Stan” Hall olvasta von Däniken könyvét, majd ezután összebarátkozott Móriczal, aki megerősítette neki, hogy valóban találkozott von Dänikennel 1972-ben, és elvitte a svájci szerzőt Guayaquilből Cuencába, ahol találkoztak Carlos Crespi atyával, és látta annak rejtélyes műtárgyakból álló gyűjteményét.
A Crespi gyűjtemény, amit javarészt széthordtak az atya halála után, fémlemezek és más rejtélyes tárgyak kollekciója volt, amelyek azt sugallják, hogy Dél-Amerika múltja nagyban különbözik attól, amit a hivatalos történelem mond nekünk.
A Táltos-barlang mélyén egyébként olyan fémlemezekre, pontosabban aranylemezekre is bukkantak, melyek a székely rovásíráshoz hasonló szimbólumokat viseltek magukon.
A Crespi gyűjteményt gyakran nevezik hamisítványnak, mert nincsen régészeti bizonyíték arra, hogy a dél-amerikai civilizációk készítették a benne lévő műtárgyakat.
Móricz azt is állította, hogy a könyvtárat egy törzs őrzi. Vagyis, röviden, Móricz azt állította von Dänikennek, hogy barlangokat fedezett fel, és ezeket megmutatta neki. Most Móricz azt állította, hogy látta a barlangokat, ahová olyasvalaki vezette el, akit nem nevezhet meg, de tagadta, hogy von Dänikent elvitte volna oda.
Logikus következtetésnek tűnik, hogy Móricz megmutatott valamit von Dänikennek, de belegabalyodott abba, hogy úgy tűnt, hogy már mindenki tudta, hogy ezt megtette, ezért biztosra kellett mennie, hogy bárki is mutatta meg neki, nem haragudott meg rá, minden bizonnyal azért, mert Móriczot magát is valószínűleg megkérték, hogy ne mutassa meg senki másnak a barlangot.
1975-re a Fémkönyvtár története tönkretette az ismert szerző karrierjét, így ki mert volna a nyomdokaiba lépni?
A válasz: Neil Armstrong, az első ember a Holdon. Előtte pedig Stan Hall, egy skót, aki szeretett volna az ellentmondás végére járni.
Neil Armstrong is a “Fémkönyvtárat” kereste
Stanley „Stan” Hall olvasta von Däniken könyvét, majd ezután összebarátkozott Móriczal, aki megerősítette neki, hogy valóban találkozott von Dänikennel 1972-ben, és elvitte a svájci szerzőt Guayaquilből Cuencába, ahol találkoztak Carlos Crespi atyával, és látta annak rejtélyes műtárgyakból álló gyűjteményét.
A Crespi gyűjtemény, amit javarészt széthordtak az atya halála után, fémlemezek és más rejtélyes tárgyak kollekciója volt, amelyek azt sugallják, hogy Dél-Amerika múltja nagyban különbözik attól, amit a hivatalos történelem mond nekünk. A Crespi gyűjteményt gyakran nevezik hamisítványnak, mert nincsen régészeti bizonyíték arra, hogy a dél-amerikai civilizációk készítették a benne lévő műtárgyakat.
Halltól tudtam meg, hogy bár eredetileg 1977-re tervezték, az 1976-os expedíció akkor indult el, amikor Móricz csorbát ejtett von Däniken hírnevén – és Hall eredetileg Móricz állításainak hitt. Emiatt von Däniken a következő több mint 20 évben ódzkodott Halltól, egészen addig, amíg mindkét férfi fel nem fedezte, hogy inkább rokonlelkek és nem halálos ellenségek voltak.
Mi motiválta Hallt? Szeretett volna egy keretet létrehozni: ha valóban létezik egy Fémkönyvtár, első lépésként fel kell térképezni a lelőhelyet. Ez volt az expedíció legfőbb és egyetlen célja; nem volt semmiféle kincsvadász lelkesedés. Hall projekt menedzseri tapasztalatát használta fel a híres barlang három hetes feltárására: a brit és az ecuadori hadsereg közös vállalkozására, amelyet egy geológusokból, botanikusokból és más szakemberekből álló csapat egészített ki.
És hogyan került Neil Armstrong a képbe? „Az expedíciónak szüksége volt egy tiszteletbeli vezetőre,” mondta Hall. „Felvetették Károly herceg nevét, aki akkoriban szerzett diplomát régészetből, de tudtam, hogy Neil Armstrongnak skót gyökerei vannak.
Az anyám is Armstrong volt, és egy másik Armstrongon keresztül Langholmban, amelynek Neil a díszpolgára volt, felvettem vele a kapcsolatot. Pár hónapra rá megkaptam Neil Armstrong válaszát, hogy örömmel csatlakozik a küldetésünkhöz. Ekkor lett hirtelen egy életre szóló kihívás az expedíció.”
1976 augusztus 3-án, amikor az expedíció már a végéhez közeledett, Armstrong belépett a Tayos-barlang alagútrendszerébe. A csapat hivatalosan nem a Fémkönyvtárat kereste, és valójában nem is talált rá. Ha sikerrel járnak, a felfedezés megváltoztathatta volna az emberiség nézőpontját történelméről és saját eredetéről.
Titokzatos kamra ez emberiség előtti korból?
Amstrong számára ez lehetett volna a második óriási hozzájárulása az emberiség kutatásainak, de nem ez lett a vége. A csapat azonban 400 új növényfajt katalogizált, és a barlang mélyén egy temetési kamrát találtak, amelyben egy ülő helyzetű holttest volt.
A kamrát később i.e. 1500-re datálták, s úgy tartják, hogy a nyári napfordulón a nap megvilágította ezt a sírt. Mind a dátum és az elrendezés azt mutatja, hogy Ecuador történelme jóval régebbi és összetettebb, mint azt hivatalosan tartják.
Amikor az expedíció befejeződött, Stan Hall visszatért rendes munkájához. Egészen 1991-ig, amikor Móricz meghalt, a Fémkönyvtár elérhetetlen maradt számára.
Ha nincs Hall, a Fémkönyvtár története itt véget is ért volna. Tudta, hogy nem Móricz volt a történet kiagyalója, ahogy von Däniken megjegyezte könyvének 53. oldalán. 1973-as interjújában a Der Spiegel-lel Móricz megerősítette, hogy egy meg nem nevezett férfi mutatta meg neki a barlangot.
De ki volt ez a személy?
Hall úgy döntött, hogy megtalálja ezt a harmadik férfit, aki mintha eltűnt volna az árnyékok között. Hallnak volt egy neve – Petronio Jaramillo -, de semmi más.
„Móricz 1991 februárjában halt meg,” mondta Hall. „Volt egy nevem és egy telefonkönyvem, de rengeteg Jaramillo lakik Quitóban. Végül rátaláltam, vagyis az anyjára. 1991 szeptembere volt, amikor a hölgy odaadta a fia telefonszámát. Felhívtam. Azt mondta, 16 év kellett hozzá, hogy az útjaink keresztezzék egymást. Hajlandó volt találkozni velem, és azt mondta, három nap kell hozzá, hogy mindent elmeséljen.”
Amikor találkoztak, Jaramillo megerősítette, hogy miután Móricz megérkezett Guayaquilbe 1964-ben, Dr. Gerardo Peña Matheus ügyvéddel társult. Móricz ismerősein, Andres Fernandez-Salvador Zaldumbidén és Alfredo Moebiuson keresztül találkozott Jaramillóval Moebius házában, és innentől vette át Jaramillo történetét.
Hall haragudott magára, amikor rájött, hogy már 1975-től kezdve többen is megpróbálták összehozni Jaramillóval, de 1991-ig kellett várni arra, hogy ők ketten találkozzanak.
Az évszázad felfedezésének eltusolása
Jaramillo és Hall felismerte, hogy ha nincs Móricz, aki felhívta a figyelmet a Cueva de los Tayosra, az 1976-os expedíció az évszázad felfedezésével végződhetett volna – és milyen dicsőség lett volna ez Armstrongnak!
És mégis, ha nincsen Móricz, a történet nem úgy végződött volna, ahogy véget ért. Hall azt is felidézte, hogyan mutatott meg egy kéziratot Móricznak az 1976-os expedícióról, amit aztán Móricz egyszerűen nem volt hajlandó visszaadni.
Ez az incidens vetett végett a barátságuknak, de Hall sosem értette meg, miért viselkedett így – egészen 1991-ig, amikor rájött, hogy a kézirat megemlítette Jaramillót. Móricz nem akarta, hogy a név nyilvánosságra kerüljön, ahogy azt az 1973-ban a német magazinoknak adott interjúknál is tette.
Jaramillo és Hall barátok lettek, bár mindketten egyetértettek abban, hogy Jaramillo ne árulja el a barlang helyét. Mégis hajlandó volt beszélni a lelőhely tartalmáról és más olyan aspektusokról is, amelyet Hall szeretett volna megvitatni.
Jaramillótól aztán Hall megtudta, mi is a Tayos könyvtár igazi története – ami nem is a Cueva de los Tayosban van! Jaramillo azt állította, hogy 1946-ban járt a könyvtárban, amikor 17 éves volt. Az egyik nagybátyja vitte oda, akinek a neve nem maradt fenn, de akit úgy ismertek, mint „Blanquito Pelado” (az illető megjelenésének becéző formája). Ő nyilvánvalóan barátságban állt a helyi shuar indiánokkal, akik azért hívták el, hogy egy titkot mutassanak meg neki, hálából a törzzsel szemben mutatott kedvességéért és jóságáért.
A történet, természetesen felidézi azt, ami valószínűleg Mitchell-Hedges-szel és a maják leszármazottaival történt, akik megmutatták neki a barlangot, ahol a kristálykoponyákat látta.
Jaramillo ezután legalább egyszer járt még a barlangrendszerben.
Ekkor látott egy könyvtárat, ahol több ezer nagy, fém könyv sorakozott a polcokon, mindegyik átlagosan mintegy 45 fontot nyomott, minden lap egyik oldalán nyomtatott képírásjelekkel, geometriai mintákkal és írott szövegekkel. Volt egy második könyvtár, ahol kisméretű, kemény, áttetsző – kristálynak tűnő – írótáblák voltak, amelyekbe párhuzamos vonalakat vájtak, és rogyadozó, alátámasztott, arany levelekkel borított polcokon álltak.
Voltak még állati formájú és embert mintázó szobrok (néhány nehéz oszlopfőkön), különböző alakú fémrácsok, és lepecsételt „ajtók” – valószínűleg sírok -, amelyeket színes féldrágakövek keverékével borítottak. Volt egy nagy szarkofág, amelyet kemény, áttetsző anyagból faragtak ki, amelyben egy arany levelekkel borított nagyméretű emberi csontváz feküdt. Röviden, egy hihetetlen kincs.
Egy alkalommal Jaramillo levett hét könyvet a polcokról, de a súlyuk megakadályozta abban, hogy visszahelyezze őket.
Ez azt is jelenti, hogy túl nehezek voltak ahhoz, hogy elvigyék őket a könyvtárból, és megmutassák a világnak. Jaramillo sosem mutatott fel kézzelfogható bizonyítékot állításai alátámasztására, és lehet, hogy ezért döntött úgy, hogy inkább a háttérben marad a történet során.
A saját szemével látott mindent, de ki hinné el mindezt neki?
Hall feltette neki a kérdést, hogy miért nem készített fényképeket:
„Azt mondta, hogy az sem bizonyított volna semmit,” mondta el Hall. Jaramillo azonban azt állította, hogy belevéste a kezdőbetűit abba a hét könyvbe, így, ha valaha is felfedezik a könyvtárat, ez bizonyítaná, hogy ő ott járt…
Ma sem tudni pontosan, hogy mi az igazság a titokzatos Táltos-barlanggal és a benne található legendás Fémkönyvtárral kapcsolatban.
Sokan hisznek benn e, a szkeptikusok pedig arról beszélnek, hogy az egész csak egy humbug.
Talán az Ecuadorban élő ősközösségek és törzsek tudják a teljes igazságot, de ők meg nem beszélnek, és hallgatnak a titokról…
