Ezek még festményeket is lopnak… mit várunk akkor a közpénz kapcsán?!

Lázár János egyik videójának hátterében egy rég elveszett festmény látható… Avagy ha van pénzed és hatalmad, már a törvények sem számítanak?

Magyarországon ma már nem kérdés, hogy a politikai elit más világban él. Egy olyan világban, ahol nem a törvények, nem a közérdek és nem a tisztesség számít – hanem a státusz, a kapcsolatok és a pénz.

Az újabb botrány, miszerint Lázár János egyik videójában a háttérben feltűnik egy rég elveszett festmény, csak a jéghegy csúcsa.

De mégis: milyen ország az, ahol a politikai vezetők már festményeket is „elveszítenek”, majd mintha mi sem történt volna, a nappalijuk falán tűnik fel egy műkincs?

Mert ne áltassuk magunkat: ha egy közéleti szereplő egy eltűnt alkotással pózol, az nem “véletlen”. Nem „személyes relikvia”, nem “becsúszott a háztartásba”.

Az bűn. A törvények szerint. Csakhogy úgy tűnik, Magyarországon ma a törvények rugalmasabbak, ha valaki a „rendszer embere”. Egy ilyen eset egy jogállamban azonnali lemondással, nyomozással és politikai felelősségre vonással járna.

Nálunk? Maximum egy félmondatos magyarázkodás, aztán megy tovább a rongyrázás, a közpénzekkel tömött életstílus, a kastélyok, méregdrága órák, luxusautók, vadászházak és tokaji borospincék világa.

És itt jön a valódi pofon: ha egy vezető politikus egy nyilvántartott, eltűnt műtárgyat simán felakaszt a falra – akkor mégis mit gondoljunk a közpénzek sorsáról? A közbeszerzések manipulálásáról, a strómanok seregéről, az offshore-számlák mögötti árnyékvilágról?

Mert ha egy festmény „megtalálása” sem kelt különösebb zavart, akkor miért is várnánk el, hogy majd a milliárdos állami projektek elszámolása átlátható legyen?

A politikai elit nem csak gazdag. Ők demonstratív módon gazdagok. Ez már nem egyszerű luxus, hanem urizálás a szó legdurvább értelmében.

És nem új keletű dolog. Magyarország történelme tele van önmagukat kis királyoknak képzelő vezetőkkel – csak most nem kastélyt építenek a földesurak, hanem stadiont. Nem hintóval járnak, hanem állami Audival, mindezt közpénzből.

Mert megtehetik. És ami még súlyosabb: mert hagyjuk nekik.

A festmény csak jelkép. Egy elszivárgott morzsa abból a gigantikus lakomából, amelyet a politikai elit az ország asztalánál rendezett be magának.

Miközben az átlagmagyar az inflációval, a kilátástalansággal és a kivándorlással küzd, ők újabb és újabb módokat találnak arra, hogyan fordítsák saját hasznukra a közös vagyonunkat.

Szóval tegyük fel újra a kérdést: ha már festményt is lehet „csak úgy” birtokolni, mégis mit várunk a közpénz kapcsán? A válasz cinikus, de sajnos igaz: semmit. És talán éppen ez a legnagyobb baj.