Sokkoló, nagyon elgondolkodtató, és sokak szerint tűpontos elemzés arról, hogy VALÓJÁBAN miről szól ez a globális játszma…
Szerintetek is ez lehet a háttérben?
Egyik könyvéből, az Agrárbárók című dokuregényéből idézett, amit a Krími-válság inspirált 2015-ben, és amely mostani ukrán háború első felvonása volt. Akkori beszélgetőpartnerei az amerikai politikai élet nagyágyúi voltak, demokrata és republikánus kongresszusi politikusok”.
Véleményük szerint “hiba volt a kelet-európai országokat a NATO-ba bevenni, és aztán a Nyugat határait még tovább tolni, és csak tolni és tolni, most már egészen az alvó orosz medve torkáig.
A hidegháború idején Szentpétervártól Berlinig tartott az oroszok védelmi pufferzónája, vagyis 1600 kilométer széles volt.
Ma viszont Észtország keleti határától már csak ennek az egytizede, összesen 160 kilométer.
Az amerikai elit jelentős része minősítette ezt súlyos hibának. Annabelle Mayer és családja egyetértett velük.
Magyarországot és a többi volt szovjet „műhold-országot” szerintük sosem szabadott volna bevenni a NATO-ba, hanem semleges ütközőzónának kellett volna meghagyni őket, mert egyszer úgyis feltámad az orosz medve.”- olvasható az üzletember közösségi oldalán.
A teljes bejegyzés:
Egy őrült háborúja? Ilyen egyszerű lenne? Miközben Magyarország szomszédságában épp kezdetét veszi az egykori spanyolhoz hasonlító, és majd hosszú évekig tartó polgárháború (mert évekig fog tartani, egy hét alatt már 15 országból érkeztek önkéntesek Ukrajnába a „jó oldalon” harcolni… jövő héten már biztos fognak a „rosszra” is), nos, közben a narratíva végtelenül leegyszerűsítette ennek a történetnek a szereplőit.
Innen, Amerikából nagyon erős szél fúj, a demokrata, „értékalapú” politizálás „narratívagyára” kapcsolt Moszkvával szemben nagyüzemre, és láthatóan most már beleáll mindenki. A jók és a rosszak is! Washington, Moszkva, Berlin, Párizs, London… mindenki. Kegyetlen fintora lesz a sorsnak megint, hogy persze ezekben a városokban fog a legkevésbé fájni.
Nekünk, magyaroknak viszont nem lesz elég néhány hétig együtt érezni, adományokat gyűjteni, segíteni. Magyarország sorsa hosszú évekre megváltozik.
Tegnap fellapoztam az Agrárbárók című regényemet, amit a Krími-válság inspirált 2015-ben, a mostani ukrán háború első felvonása. Van benne egy érdekes beszélgetés. Azt hiszem, kicsit árnyalja a most kialakuló leegyszerűsített képet.
A szereplők a demokrata párthoz húzó Annabelle Mayer, aki a regényben egy Ukrajnában aktív, hatalmas amerikai mezőgazdasági biotechnológiai vállalat, a Dusanta vezérigazgatónője. És Jeffrey Donice, a republikánus amerikai elnök nemzetbiztonsági tanácsadója. Talán érdemes elolvasni, újra olvasni ezt a 7 évvel ezelőtt írt részletet, mert színezi a fekete-fehér képletet, a ki a felelős és ki is itt az őrült kérdésre adható válaszokat, meg persze a ki „tolja túl” történelmi perspektívát.
Tehát, íme a részlet, idemásolom:
„…Ez az iskola, Annabelle családja, és az ő kedvenc külpolitikai gondolkodóik azt állították, hogy a hidegháborút nem szabadott volna az összeomló Szovjetunió pillanatnyi és legyengült állapota szerinti határokkal lezárni és Európa térképét az alapján átrajzolni.
Mert ez hosszútávon hiba és provokáció!
Abban a tévhitben élni, hogy Oroszország, a világ egynyolcadát elfoglaló hatalmas ország, a maga óriási erőforrásaival, nyersanyag és embertartalékaival nem áll majd előbb-utóbb talpra. Ez alapján ennek az amerikai gondolkodásnak a képviselői úgy vélték, és erről elemzéseket is publikáltak fajsúlyos külpolitikai szaklapokban, hogy hiba volt a kelet-európai országokat a NATO-ba bevenni, és aztán a Nyugat határait még tovább tolni, és csak tolni és tolni, most már egészen az alvó orosz medve torkáig.
A hidegháború idején Szentpétervártól Berlinig tartott az oroszok védelmi pufferzónája, vagyis 1600 kilométer széles volt. Ma viszont Észtország keleti határától már csak ennek az egytizede, összesen 160 kilométer.
Az amerikai elit jelentős része minősítette ezt súlyos hibának. Annabelle Mayer és családja egyetértett velük. Magyarországot és a többi volt szovjet „műhold-országot” szerintük sosem szabadott volna bevenni a NATO-ba, hanem semleges ütközőzónának kellett volna meghagyni őket, mert egyszer úgyis feltámad az orosz medve. És ha feltámad, akkor meg miért kell irritálni? Mint ahogy Németország is talpra állt az első világháború után, és a győztesek a kapzsiságukért a nácizmust kapták cserébe. Az lett a vége az értelmetlenül és túlzó agresszivitással behabzsolt területfoglalásnak.
Annabelle családjában a hétvégi Nantucket-i ebédek résztvevői mind egyetértettek abban, hogy a mostani helyzet előre látható volt. Számukra régóta világos, hogy Oroszország egyszer majd feltámad, és újra nekifog, hogy fegyverrel, olajjal, atomerőmű-szerződésekkel, korrupcióval, váll-lap nélküli katonák lopakodó háborújával, zsarolással, szeparatisták terrormerényleteivel, titkosszolgálatok aknamunkájával, gyilkosságokkal, és az orosz állampropaganda agymosásával visszaszerezze a régi cári hódításokat, amit azért még a szovjetek is meg tudtak tartani.
Ezt az Oroszországnak visszajáró területet a Nantucket-i ebédlőasztalnál az amerikai elit Intermarium-nak hívta. A két tenger, a máriumok, a Balti és a Fekete-tenger közötti ország-csoport régiójának.
Tengerköztes területnek. Beleértve a három balti országot, a katonai szempontból védhetetlenül vékony, és túl hosszan elnyúló balti földnyelvet, az észteket, letteket és litvánokat, aztán Belorussziát, Ukrajnát, Moldovát és Grúziát. Szerintük ez mind az oroszoké. Így vagy úgy, de az övék.
Volt és lesz.
Tehát ha elveszi tőlük a konzervatív héja-Amerika, pontosabban a NATO-nak álcázott Nyugat, ezek a Jeff-félék, akkor előbb-utóbb fegyveres konfliktus lesz belőle. Hát most az lett. Mert Ukrajnában elszakadt az oroszok cérnája. Amikor úgy tűnt, hogy már 160 kilométer sem marad az ezerhatszázból.
Hanem nulla!
Annabelle szerint az oroszoknak van igazuk. A Krím az övék, Kelet-Ukrajna is, vigyék, így vagy úgy, népszavazással, nemzetközi autonómia-egyezménnyel, bármivel, ami megőrzi a látszatot, és némileg helyrehozza a hidegháborút túlnyerő Nyugat kapzsi hibáját.
A csehek, szlovákok, magyarok, lengyelek, románok és bolgárok pedig örüljenek, hogy tévedésből NATO tagok lettek.
Félig-meddig.
Mert jobb, ha a NATO elfogadja, hogy pár éven belül ezekből az országokból is pufferzóna lesz. Kétkapura fognak játszani a szakadék szélén táncolva, mert bár az Európai Unió tagjai, mégis tartósan orosz olaj, gáz, atom és befektetési befolyás alatt állnak majd.
Édes Annabelle, mintha apukádat hallanám, a lelkes pionírt, aki már elfelejtette, hogy a dédnagypapi dédnagypapija miből is gazdagodott meg – Jeffrey Donice mélyen beleszívott a cigarettába, és a füstöt az ablakrésen kihajolva a Lincoln mauzóleum felé fújta. Nem akarta, hogy a szoba füstjelzője véletlenül beriasszon.
A dédnagypapi dédnagypapija sehova se jutott volna a gyapotültetvényeivel, ha a terjeszkedésben hívő amerikaiak, mondjuk az én őseim, nem rángattak volna át Afrikából 12 millió rabszolgát, olcsó embergépeket, és közben a hadihajókkal nem zilálták volna szét a tengeri kereskedelmi útvonalakat, nem tették volna tönkre a britek indiai gyapot-bizniszét. Mint ahogy most épp Ukrajnában kellett cirkuszt csinálnunk, mert egyébként összeölelkezik Németország és Oroszország. Hát majd egy időre jól összevesznek! Volt már gázvezeték köztük az Balti-tenger mélyén, ezer és ezer megállapodás, befektetések, gyárak, üzemek, évi 50 milliárd dolláros német export Oroszországba, sokszázezer munkahely. Németországnak van technológiája, ami az elmaradott oroszoknak úgy kell, mint egy falat kenyér, hiszen a gyártósoraik és a gépeik 90 százalékát külföldről, főleg a németektől veszik. Miközben Oroszországnak rengeteg olyan nyersanyaga és erőforrása van, ami viszont a németeknek kell. A történelmünk során már kétszer világháborúztunk Európában, hogy ezt az egyesülést megakadályozzuk. Netán hiányoztál volna azokról a történelemórákról? Mert épp Párizsban kirándultál apucival?
Jeff…Jeff… – Annabelle mosolyt erőltetve csóválta a fejét. Így kommentálta a hosszú gondolatívet, és a végére odabiggyesztett, szerinte egyáltalán nem szellemes megjegyzést. Közben az ablakpárkányon elnyomta a cigarettacsikket.
Hideg este volt, a Washington-emlékmű 170 méter magas homoksárga obeliszkje éles tűként világított a távolban.
Jeff…Jeff… mindig mondom, hogy te is csak az olajlobbi egyik embere vagy, semmi más – vágott végül vissza Annabelle, de a mosoly közben végig ottmaradt az alig észrevehetően feltöltött ajkain. Jeffrey rögtön megértette, hogy ő itt és most és megint a cseppfolyósított amerikai palagáz-lobbi titkos emberének lesz feltüntetve. Mert hát persze, ha Moszkva iránt oda a bizalom, akkor Európa néhány év alatt igyekszik majd átállni az új technológiára, a most már elérhető és az orosznál egyáltalán nem drágább amerikai gázra…”
