Döbbenetes elmélettel álltak elő mely mindent megmagyarázhat.
Az ún. kvantumhalhatatlanság-elmélet afféle kósza gondolatkísérletként indult valamikor az 1980-as évek végén, jó tíz évvel később pedig Max Tegmark fizikus és kozmológus dolgozta ki részletesebben.
A lényege nagyjából az, hogy
életünk során többször is meghalhatunk: tudatunk ugyanis minden egyes alkalommal átkerül, átcsúszik vagy átugrik egy következő idősíkba, amely nagyon hasonlít ahhoz, amelyben meghaltunk.
Vagyis megtapasztalhatjuk a halál élményét, mégis tovább élünk valamilyen másik dimenzióban.
Az elmélet gyökerei persze jóval korábbra nyúlnak vissza.
Niels Bohr és Werner Heisenberg elméleti fizikusok már a húszas években megalkották a koppenhágai értelmezés néven ismert teóriát, amely szerint a fotonok és más részecskék több állapotban is létezhetnek egyszerre, és azzal, hogy a különböző tulajdonságaikat – pontos helyzetüket, sebességüket – megpróbáljuk megmérni, illetve megfigyelni, azzal befolyásoljuk is őket; azaz a mérés egyúttal manipulálhatja vagy akár tönkre is teheti a mért értéket, mivel szükségképpen csak egy adott pillanatban rögzített állapotukra vonatkozhat.
Ahogy Bohr fogalmazott:
„A klasszikus és kvantumos világ egymás mellett létezik; különböznek egymástól, a kvantumvilágban van szuperpozíció, a klasszikusban nincs.
A két világ csak a mérés folyamatában érintkezik egymással; ilyenkor véletlen választás történik.
Mi csak a világ klasszikus felét láthatjuk, a kvantumos világ csak árnyék.”
Talán egyszerűbb mindezt egy macskás analógiával érzékeltetni (még szerencse, hogy az élet összes nagy kérdésére elő lehet rángatni egy jó macskás analógiát): szóval, van egy macska, amelyik éppen belépett a szobába.
Amíg nem figyelünk rá oda, lehet fekvő, ülő vagy akár álló állapotban; azonban amikor ránézünk, a macska okvetlenül egy bizonyos állapotban lesz, azaz nagy valószínűséggel éppen magát nyalogatja.
Ez tehát az egyetlen értelmezhető vagy valóságos állapota, és a többi – mint lehetőség – gyakorlatilag megszűnik.
a kvantumszinten mérünk valamit, az minden esetben egy saját, egyedi univerzumban valósul meg, vagy másképpen fogalmazva, az univerzum ilyenkor sok, egymástól független, párhuzamosan létező univerzumra (azaz multiverzumra) hasad, mi pedig egészen véletlenül, mindenféle irányító- vagy rendezőelv nélkül sodródunk bele e világok egyikébe.
Vagyis gyakorlatilag végtelen számú világ burjánzik mellettünk különböző idősíkokban, és minden esemény, amelynek több lehetséges kimenetele van, törvényszerűen meg is valósul ezek valamelyikében.
Vegyünk egy egészen hétköznapi élethelyzetet (kivételesen macska nélkül): úgy döntünk, elmegyünk vásárolni.
Előtte a világunk két állapotban létezett: vagy elmehettünk a boltba, vagy nem. De amint elhagyjuk a házat, és ténylegesen belépünk a boltba, a világ többfelé szakad: vásárolhatunk bármit, vagy épp nem vásárolhatunk semmit, és ezzel még tovább és tovább sokszorozzuk a lehetséges a dimenziókat, egészen a végtelenségig, és még azon is túl.
Ezzel pedig kb. meg is érkeztünk a kvantumhalhatatlansághoz, ami egyenesen következik (vagy következhet) Everett sokvilág-elméletéből: a teória kiötlője, a fentebb már említett Max Tegmark – aki amúgy a MIT neves fizikusa – úgy vélte, hogy minden, ami a végtelen számú, egymással párhuzamos univerzumok egyikében történik, beleértve akár a halált is, az nincs egymásra hatással: tehát,
ha mondjuk az egyik idősíkban egy autóbalesetben elhalálozunk, akkor nincs más dolgunk, mint a multiverzumon keresztül utazva keresni egy olyan univerzumot, ahol megúsztuk a balesetet, és ott aztán boldogan (vagy kevésbé boldogan) élhetünk a továbbiakban.
Ennélfogva minden tudatos élőlény gyakorlatilag halhatatlannak tekinthető.
A kvantumhalhatatlanság hívei szerint ez az elmélet nem mond ellent egyetlen ismert fizikai törvénynek sem (persze, ez az álláspont azért messze nem egyöntetű a tudományos világban).
Érvelésükben azonban két ellentmondásos feltételezésre támaszkodnak:
Everett multiverzum-értelmezése a helyes, és nem a koppenhágai értelmezés, mivel ez utóbbi tagadja a párhuzamos univerzumok létezését.
Minden lehetséges forgatókönyv, amelyben a résztvevő meghalhat a kísérlet során, tartalmazza legalább egy kis részhalmazát azoknak a forgatókönyveknek, amelyekben a résztvevő életben marad.
A kvantumhalhatatlanság elmélete ellen szólhat még az a lehetséges érv is, hogy a második feltételezés nem feltétlenül következik Everett többvilág-értelmezéséből, és ellentmondhat a fizika törvényeinek, amelyekről ugyebár az a konszenzus, hogy minden lehetséges valóságra vonatkoznak.
A kvantumfizika MWI-je nem okvetlenül feltételezi, hogy „minden lehetséges”, csak azt jelzi, hogy egy bizonyos időpontban a világegyetem bizonyos számú másikra osztható.
Forrás: nlc.hu
