Ha valósak az élményeik, akkor ezek lehetnek az eddigi legerősebb bizonyítékok arra, hogy “van valami odaát”.
Az NDERF weboldalon számolt élményeiről a halálból visszatért amerikai Harry T., aki otthonában kapott tüdőembóliát és perceken keresztül eszméletlenül feküdt a nappalijában.
A férfi a mosogatógépbe hajolva pakolta a tányérokat, amikor úgy érezte, mintha valami összenyomná a mellkasát.
Arra emlékszik, hogy még eljutott a nappaliba, ahol a mobiltelefonján hagyta. Segítséget akart hívni, de hirtelen minden elsötétült körülötte.
“Egy olyan helyre kerültem, ahol fény vett körül.
A hozzám legközelebb álló fényfoltok a szüleim, a nagyszüleim, a családom voltak, akik már mind elmentek.
Távolabbról közeli barátok kapcsolódtak hozzájuk, és voltak ott mások is, akik hatással voltak rám, és akikre én is hatással voltam egykor, de már nem élnek.
Nem éreztem sem félelmet, sem szorongást és fogalmam sincs, meddig tartott mindez. Egy ponton azonban egy ragyogó fényvillanást láttam és valaki felkiáltott: Még nem. Menjen vissza!”
Harry magához tért és hívta a 911-et.
Repülővel szállították a washingtoni kórház intenzív osztályára, ahol megállapították, hogy egy súlyos tüdőembóliát élt túl.
Nagymamája küldte vissza a halálból
A 16 éves Estellet autó gázolta el egy kereszteződésben.
Így emlékszik vissza:
“Az utolsó kép, amit láttam, a sofőr rémült arca volt és fékcsikorgást hallottam. Azt mondtam magamnak: Meg fogok halni!”
A lány az ütés következtében átrepült a jármű felett és egy másik autó kerekei alá került. Ebben a pillanatban már felülről látta az eseményeket.
Bámészkodó tömeg gyűlt össze, kiáltásokat hallott és egy férfit látott, akinek később részletesen el tudta mondani, mit viselt aznap, mert fentről látta.
Estelle úgy emlékszik vissza, nem tudta, mi történik és hamarosan fényt látott maga előtt.
“A fény felé indultam, intenzív boldogságot, teljességet és békét éreztem, amit soha nem ismertem. Sokan voltak ott, de egyetlen arcot sem láttam, de éreztem őket.
A nagymamám is volt, akit nem sokkal korábban temettünk el. Oda akartam menni hozzá, de ő intett, hogy ne tegyem.
Azt mondta: Még van dolgod a Földön, vissza kell menned. A következő pillanatban a hordágyon ébredtem”.
Visszatérés a klinikai halál állapotából
Korábban a Reddit közösségi oldal egyik felhasználója kérte meg az embereket arra, hogy írjanak halálközeli élményeikről.
Egyikük azt írta:
“az öcsém 45 másodpercig klinikailag halott volt, túladagolta a Xanaxot. Azt mondta, látta magát a kórházi ágy fölött és közben olyan nyugalmat érzett, mint soha azelőtt.
Állítólag fehér fényt is látott és néhány családtagot, akik azt mondták, hogy ez nem az ő ideje. Ekkor visszatért a testébe és felébredt.”
Mindezen esetek nem lennének különbözőek más nem bizonyítható anekdotáknál, azonban ebben a három esetben az érintettek családtagjai is alátámasztották azokat az összefüggéseket, megéléseket, amiket ezek a visszatérők elmondtak.
Sőt, számos olyan beszámolóról is tudni, ahol a visszatérők konkrétan szóról szóra tudták felidézni, mit hallottak az orvosok szájából, miközben nekik a klinikai halál állapotában kellett volna elméletileg lenniük és nem is voltak agyi jeleik.
A tudomány jelen állása szerint enki sem tudja, mikor jön el a végső perc az életében.
A Molecular Ecology folyóiratban megjelent tanulmány szerint azonban a kromoszómáink végén található kis DNS-sapkák jelezhetik, mikor érünk életünk végéhez.
