Roger Penrose felfedezte az emberi lélek jelenlétét a testben! A halál egy illúzió, egy “másik ajtó”
“A tudat az univerzum alapszövetéhez kapcsolódik, akkor a kvantum-összefonódás miatt, mindannyian kapcsolódunk egymáshoz közvetve.
A halál pedig nem más, mint egyesülés a kozmosszal. A tudatunk, a lelkünk nem vész el, csak más formává alakul.”
Sir Roger Penrose 1989-ben egy egészen újszerű elmélettel állt elő. Szerinte a tér-idő szeparáció (szuperpozíció) instabil, és egy adott határon egy meghatározott állapotba omlik össze.
A szuperpozíció állapotában lévő kvantum részecskék távolodnak, egyre nagyobb feszültséget okozva a tér-idő szövedékében, míg el nem érik a kritikus határt, amikor instabillá válik ez a pozíció, és egy determinált állapotba omlik össze.
Penrose következtetése az, hogy minden egyes ilyen összeomlás vagy redukció, egyfajta fodrozódás vagy feszültségkiegyenlítődés a tér-idő szövedékében, és egyúttal ezek a redukciók feleltethetők meg az egyes tudatos pillanatoknak.
Ezzel épp ellenkezőjét állítja annak, hogy a tudat a tudományon kívüli lenne, miszerint az okozza a kvantum redukciót, mert szerinte a tudat éppen maga a kvantum redukció (egy bizonyos fajtája a redukciónak).
Így Penrose elmélete a tudatot az univerzum részeként kezeli.
Ráadásul az elmélete szerint ezek a redukciók és állapotok nem véletlenszerűek.
Úgy gondolta, ezek az állapotok a tér-idő szövedékében kódolt információk által meghatározottak. Ezeket az információkat nevezte ő Platóni Értékeknek (Platón ideái nyomán).
Többek között ilyen Platóni Értéknek tekinti a matematikában és egyéb tudományokban „felfedezett” állandókat is (fénysebesség, newtoni gravitáció stb.).
Az elmélete ezen kívül a párhuzamos univerzumok elméletével szemben a sorozat elmélete, vagyis hogy a mostani Ősrobbanás előtt, már több ciklus is volt, amelyek során az univerzum alapjában kódolt Platóni Értékek folyamatosan fejlődtek, elvezetve a mostani állapothoz.
Penrose elmélete fenntartja azonban, hogy a klasszikus világ önmagában létezik, és hogy a tudatosság az a folyamat, amely a kvantum és a klasszikus világ peremén húzódik, és amely diszkrét kvantum fodrozódásokból áll az univerzum szövetében.
A Penrose-Hameroff elmélet szerint, a tudatosság az agy idegsejtjeinek struktúráját felépítő mikrotubulusok kvantum számításaitól függ.
Azon kívül, hogy ezek a mikrotubulusok alkotják a sejtvázat, a sejtek idegrendszereként is működnek, akár egy számítógép.
A mikrotubulusok rácsszerkezete bit állapotokként funkcionál.
A mikrotubulus szintű feldolgozás így az egyes idegsejtek információfeldolgozási kapacitását néhány neuronális bit/másodpercről, 100.000 milliárd bit/másodpercre növeli.
Pusztán az információfeldolgozási kapacitás megnövekedése azonban nem ad magyarázatot az agy tudatosságára.
A Penrose-Hameroff elmélet szerint a mikrotubulusokat alkotó egyik összetevő, a tubulin fehérje kvantum bitként tud funkcionálni a mikrotubulusok „kvantum számítógépeiben”, és mint ilyen kvantum számítási műveleteket, az agyi tudatos folyamatokat az univerzum legalapvetőbb szintjével köti össze.
(Az agyban lévő „kvantum számítógép” legelső kritikája az volt, hogy laboratóriumban ilyen kvantum gépeket csak extrém alacsony hőmérsékleten lehet üzemeltetni, azóta azonban már többen is igazolták az élő szövetekben végbemenő kvantum folyamatokat (Engel és mtsai 2007, Bandyopadhyay 2010.)
Az elmélet számomra önmagában is lenyűgöző, azonban az abból levonható következtetések még inkább azok.
Az első, hogy ezek szerint, ha a tudat az univerzum alapszövetéhez kapcsolódik, akkor a kvantum-összefonódás miatt, mindannyian kapcsolódunk egymáshoz közvetve.
A második, ha a tudatosság a mikrotubulusok szintjén van jelen, akkor minden sejtes élőlény részesül belőle. Így bármilyen élőlénnyel találkozunk is, az hordoz magában tudatosságot.
Nem állítom, hogy az egysejtűeké ugyanolyan szintű, mint egy lényegesen összetettebb szerveződésé, de tény, hogy van bennük is valamilyen szintű tudatosság.
A harmadik, ha a tudatosságunk az univerzum alapszövetével áll kapcsolatban, ráadásul kvantum szinten „ragadható meg”, az azt jelenti, elvileg létezhet más állapotban is, a kvantum szuperpozíció miatt. Vagyis létezhet a tudatosságunk a testünkön kívül is.
A negyedik, ha az univerzumban kódolt Platóni Értékek fejlődnek az egyes ciklusokban, vajon hányadik ciklusnál tartunk? Honnan indultunk és főleg, merrefelé tartunk?
Ahogy a géneket feltérképeztük, úgy térképezzük fel a fizikai állandókat, és úgy általában az univerzum alapinformációit.
Vajon képesek leszünk valaha a génsebészet mintájára az univerzum alaptörvényein is változtatni? Bizonyos helyeken „egyszerűen” átírjuk az állandókat, és a fény sebességét megnöveljük, hogy gyorsabban utazzunk, vagy a gravitációt csökkentjük, mert épp az praktikusabb?
És ha valami – az univerzum – fejlődik, génekhez hasonlóan alapkódja van, képes a halálra és a születésre, akkor az él?
Az elmélet bizonyíthatósága
Hogy ez az elmélet mennyire állja meg a helyét, azt nem tudom eldönteni. Természetesen olvastam kritikákat róla, ellen kritikákat, ellen ellen kritikákat stb.
(Megjegyzés: Penrose elmélete például éppen ellentétes Hawking és Mlodinow elméletével, amely a párhuzamos univerzumokról szól.
Erről bővebben A nagy terv című könyvben lehet olvasni.)
Úgy tűnik azonban, hogy épp ahogy az elméletben a tudat a kvantum és a klasszikus világ mezsgyéjén mozog, úgy ez az elmélet a tudomány és a filozófia határán.
A tudományos módszerek mostanra már nem csak a bizonyítást kívánják meg, mert azt sosem tudhatjuk, hogy valami igaz-e, csak azt, hogy jelenleg úgy gondoljuk, igaz. A cáfolhatóság lett az alapkövetelmény.
Minden valamirevaló elméletnek meg kell határoznia azt a jól leírható körülményt, ami ha teljesül, akkor az elmélet érvényét veszíti.
Csakhogy az alapvető probléma az, amit Niels Bohr vett észre. Ha a tudatosság is bekerül az egyenletbe, a jelenség megváltozik.
Márpedig hogyan figyelhetnénk meg épp a tudatot úgy, hogy ne legyen ott tudatosság?
Forrás: Csukás Csaba pszichológus
