Két SS-tiszt hajtott be két teherautóval 1944. augusztus 1-jén a nácik által elfoglalt Párizs szívébe, és tartott egyenesen a Louvre felé. A tisztek szigorúan titkos küldetésben jártak, amelyet Heinrich Himmler SS Reichsführernek, a Harmadik Birodalom egyik legnagyobb hatalmú emberének parancsára kellett végrehajtaniuk.
Himmler azzal a feladattal bízta meg őket, hogy hatoljanak be a világhírű művészeti múzeum gyűjteményeibe, kaparintsák meg a bayeux-i kárpitot és rejtsék el egy „biztonságos helyen”, ahol a gyorsan előrenyomuló szövetséges seregek nem találnak rá.
Himmler – miután 15 évig volt a történelem egyik legrettegettebb félkatonai szervezetének főnöke – megszokta, hogy minden az ő kívánsága szerint történik. Ez esetben azonban csalódás várt rá.
Néhány nappal korábban a francia ellenállás egy helyi csapata – a Bletchley Parkban dolgozó kódfejtők bizalmas értesítése alapján – tudomást szerzett az SS embereinek küldetéséről, ezért a Louvre-ba siettek, hogy megvédjék az ikonikus hímzést.
Az SS-tisztek – akiket az utolsó percben figyelmeztettek, hogy a kárpit „kiszabadítására” irányuló mindennemű kísérletet golyózáporral fognak fogadni – feladták a próbálkozást.
A nácik harácsoló hajlama – amely arra késztette őket, hogy Európa legragyogóbb műalkotásait felvásárolják, zsarolással megszerezzék, illetve elkobozzák – jól dokumentált. Himmlernek a bayeux-i kárpit iránti vágya azonban több volt annál az egyszerű kívánságnál, hogy rátegye a kezét az egyik legpompásabb kultúrkincsre: a híres ábrázolásokban, amelyeken a normann lovagok kardélre hányják az angolszász gyalogosokat, Himmler a germán felsőbbrendűség középkori bizonyítékát látta.
A bűvös faliszőnyeg
A bayeux-i kárpit iránti náci bűvöletet valószínűleg 1935. július 1-jéig vezethetjük vissza, amikor Himmler – náci ideológustársaival, Richard Walther Darréval és Herman Wirth-tel együtt – megalapította a német örökség tanulmányozásával foglalkozó Ahnenerbe (Deutsches Ahnenerbe Studiengesellschaft für Geistesurgeschichte) nevű társaságot. Nem telt bele sok idő, és a szervezet vezető elméinek figyelmét az a nevezetes 11. századi hímzés ragadta meg, amely Anglia 1066-os normannok általi meghódítását ábrázolja.
1939 júliusában az Ahnenerbe ügyvezető igazgatójának, Wolfram Sieversnek az íróasztalára feljegyzés érkezett Franz Altheimtől, a Frankfurti Egyetem klasszika-filológia professzorától. A professzor felvetette, hogy a bayeux-i kárpit részletes vizsgálatával be lehetne bizonyítani, hogy
az Angliát meghódító normannok valójában vikingek, azaz tágabb értelemben germánok voltak. Altheim azzal érvelt, hogy a normannokat franciáknak tekintő felfogás egy 200 éves hazugságon alapul.
A francia kapituláció után egy hűséges nácit, Dr. Herbert Jankuhnt, a Rostocki Egyetem viking-kori régészettel foglalkozó professzorát nevezték ki annak a szakértői csapatnak a vezetőjévé, amelynek feladata az akkor még az észak-franciaországi Bayeux városában őrzött műalkotás vizsgálata volt.
A végső cél az volt, hogy felfedezéseiket egy több kötetes publikációban adják közre – a kárpitról készült fotó bemutatásával. A hajóktól és fegyverektől kezdve a viseletekig terjedő összes ábrázolás vizsgálatával megdönthetetlen tudományos igazolását akarták adni annak, hogy a falikárpit a kora középkori Európára jellemző germán hegemónia tárgyi bizonyítéka.
Jankuhn egyedül nem tudott véghezvinni egy ilyen nagyszabású vállalkozást.
Hozzá társult még Dr. Karl Schlabow textilszakértő, a neumünsteri Német Viselettörténeti Múzeum vezetője is, akinek alaposan meg kellett vizsgálnia a kelmét, és gondos méréseket kellett végeznie. Rolf Alber fotográfus és haditudósító dolga az volt, hogy új – fekete-fehér és színes – felvételeket készítsen a kárpitról. Herbert Jeschke berlini képzőművész volt a bayeux-i csapatban az egyetlen, aki nem volt tagja a náci pártnak vagy az SS-nek. Neki Jankuhn útmutatásai alapján egy sor pontos, valós méretű rajzot, illetve akvarellt kellett készítenie a bayeux-i kárpit egyes részleteiről.
Jankuhnnak és csapatának – miután 1941. június 8-án Bayeux-ba érkeztek – a franciák időhúzó taktikája miatt napokig kellett várniuk, mire elkezdhették a munkát.
Először a bayeux-i Hôtel du Doyen galériáján vizsgálták meg a hímzést, ez azonban azzal járt, hogy a kárpitot minden nap le, majd fel kellett tekerni. Ezért június 23-án teherautóval elszállították a kárpitot a mondaye-i Szent Márton-kolostorba, Bayeux-től 8 kilométerre délre, ahol a kelme nagy részét letekerve hagyhatták.
Harcra fel!
Jankuhn csapata nekilátott, hogy heti hét napon át tanulmányozza, rajzolja és fotózza a hímzésnek mind a 70 méterét. Június 29-én azonban akadályba ütköztek, amikor Alber visszatért a katonai szolgálatba. Behívtak egy helyettesítő fotóst, Ursula Uhlandot, ám – mivel nőket nem engedtek be a kolostor kerengőjébe – a kárpitot át kellett vinni az épület nyilvános folyosójára.
Az akadály ellenére Jeschke július végére elkészült a vázlatokkal, és a projekt utolsó hete Uhland munkájával, illetve a mozikban vetített filmhíradó, a Wochenschau számára készített propagandafilmek forgatásával telt el.
Augusztus 1-jén a kárpitot visszaszállították bayeux-i betonbunkerébe. Néhány nap múlva megint útra kelt: most a Bayeux-tól délre, mintegy 160 kilométerre épült Château de Sourches-be vitték, ahol egy helyre került a Louvre-ból odaszállított kincsekkel.
A bayeux-i különleges megbízatás első szakasza ugyan lezárult, a nácik kárpit-mániája azonban az enyhülés semmi jelét sem mutatta.
Ekkor Dr. Hermann Bunjes, a párizsi Német Művészettörténeti Intézet vezetője lett a projekt szellemi irányítója, aki összegyűjtött egy tudóscsoportot, hogy a műtárggyal kapcsolatos többkötetes művet tető alá hozza.
Nekiláttak, hogy Jeschke rajzait összehasonlítsák a múzeumokban őrzött germán és viking műalkotásokkal, továbbá áttekintették az Uhland és Alber által készített fotókat.
Mindez egyetlen kiemelkedő törekvést szolgált: annak bizonyítását, hogy a normannok is igazi, romlatlan vikingek – a „tiszta északi árja faj” képviselői.
Herbert Jankuhnnak nem sok kétsége volt afelől, hogy a bayeux-i különleges megbízatás elérte célját:
„A kárpitból nemcsak a hőstetteket a hagyományok szerint követő igazi germán életöröm árad, hanem az az államférfihoz méltó vágy is, hogy az angliai hadjáratot jogos hadműveletként és politikai szükségszerűségként igazolja.”
A bayeux-i különleges megbízatás célja a náci pángermán ideológiához tökéletesen illő kárpit visszaszerzése volt, amely Skandinávia, Normandia és Anglia germán kultúráinak korai egységét tanúsítja. Ez precedensül fog szolgálni a nácik azon törekvéséhez is, hogy a minden germán nép szülőhazáját jelentő Germániát újjáélesszék.
Dicsőséges hadviselés
Ez az érzelem biztosan rezonanciára talált Heinrich Himmler lelkében, akit elbűvölt a középkori lovagok és a dicsőséges hadviselés képi megjelenítése. 1942 karácsonyán az SS főnökét egy a hímzésről készült fotókat és rajzokat tartalmazó bekötött albummal ajándékozták meg, ő pedig annyira örült az ajándéknak, hogy köszönő levelet küldött Wolfram Sieversnek, amelyben megjegyezte, mekkora „jelentősége van ennek a bayeux-i kárpitnak a mi dicső és kulturálisan gazdag német történelmünkben”.
A szövetségesek 1944. június 6-án elindított nyugat-európai inváziója csak tovább erősítette Himmler vágyát, hogy a kárpitot megszerezze a Harmadik Birodalom számára.
Félelme, hogy a műtárgy az ellenség kezébe kerülhet, június 27-én vált nyilvánvalóvá, amikor a Gestapo – minden előzetes értesítés nélkül és a helyi franciák tiltakozása ellenére – Sourches-ből a Louvre pincéjébe szállította a hímzést. Ezt követte – alig több mint egy hónappal később – a két SS-tiszt kísérlete arra, hogy a hímzést titokban egy „biztonságos helyre” vigyék, amit a francia ellenállók meghiúsítottak.
Tévedtek-e a nácik, amikor a vikingek szellemét próbálták felismerni a bayeux-i kárpit ábrázolásaiban? Nem.
Már régóta ismert tény, hogy az angol, illetve normann társadalom esetében egyaránt erős skandináv hatás fedezhető fel, amit például a hajókon, a hajóépítő eszközökön és egyes díszítőelemeken is láthatunk.
Ezt a hatást az ún. Danelawig vezethetjük vissza, amikor a vikingek hatalmas angolszász területeket foglaltak el, illetve 911-ig, amikor a később Normandiaként ismertté vált területet átengedték a vikingeknek.
Az angolok, a normannok és a skandinávok egyaránt bizonyos fokig germánoknak tekinthetők.
Az Ahnenerbe végül mégis kénytelen lett volna beismerni, hogy a normannok – még ha 1066-ban vikingek voltak is, franciául beszéltek.
Forrás: 24.hu
