Tesla végzetes titka az egész világot romba dönthetné: mindent elpusztíthat a “Végítélet” fegyver?
Abban az időben, amikor Tesla az oszcillátorán dolgozott, egy másik kísérletsorozatot is elvégzett a világítási rendszer fejlesztésével kapcsolatban.
Európai útja előtt a nagyfrekvenciájú kísérleteinek jelentős részét az új égők kidolgozására fordította, amellyel Edison nem túl hatékony izzólámpáit szerette volna lecserélni…
Ezeknek a lámpáknak az áramellátásához Tesla a hagyományos váltakozó áramú transzformátorokat új oszcillálós transzformátorokra akarta cserélni; sőt az első szabadalma, amiben az oszcillálós transzformátor feltűnik, egy villanyvilágítási rendszer volt.
Egy új, működő világítási rendszer megvalósításához azonban, Teslának tennie kellett valamit a kondenzátorokhoz kapcsolódó szikraközzel.
A szikra-köznek a kondenzátorok kioldószerkezeteként kulcsszerepe volt. Eredetileg a szikraköz két, egymáshoz közel helyezett polírozott rézgolyóból állt.
A kondenzátorok töltési és kisütési ciklusának kezdetén nem jutott át hullám a golyókon, így elektromos töltés gyűlt fel a kondenzátorokban. Amikor a töltés elég nagy lett, az összegyűlt töltés ionizálta a levegőt a rézgolyók között, és szikra pattant át a közön.
Ahogy a hullámok szikra formájában átszáguldtak a résen, elektromágneses hullámokat sugároztak az áramkörből.
Amint a töltés kifogyott a kondenzátorokból, a szikra kialudt, és a ciklus újraindult.
Természetesen nagy frekvenciájú hullámok generálásához ennek a töltés-kisütés ciklusának másodpercenként több-ezerszer kell végbemennie.
Miközben az egyszerű szikraközöket tanulmányozta – mint, amilyeneket Hertz is használt – az adó által generált elektromágneses hullámok sorozata azért volt változó, mert bizonyos alkalmakkor, a rézgolyók közötti levegő ionizált maradt, és a hullámnak folyamatosan egy elektromos kisülésen kell áthaladnia.
Az ilyen kisüléseket persze, kerülni kellett, mert azt jelentették, hogy a töltés ahelyett, hogy felgyűlne a kondenzátorokban, szabadon áramlik az áramkörben.
Ezért a szabályosabb hullámsorozathoz – és a generál hullámok hosszának vagy frekvenciájának megnöveléséhez – gondosan kellett ügyelni a szikraközben uralkodó állapotokra.
Tesla többféle megoldással próbálkozott a szikraköz helyettesítésére, hogy szabályosabb elektromos hullámsorozatot kapjon.
Mivel egy gyertyát ki lehet oltani, ha erős, állandó mágnest helyeznek a közelébe, olyan regulátort szerkesztett, amelyben a szikraköz és a patkó-mágnes egymással derékszöget zárt be.
Ezután Tesla állítható kerekek közé helyezett több szikraközzel próbálkozott (később ezt hívták kioltó szikraköznek).
Azzal is kísérletezett, hogy a szikraközbe levegő helyett gázt tesz, például hidrogént, ami könnyebben ionizálódna, és a szikrák gyakrabban pattanhatnak le; ezt később a vezetéknélküli technológia dán úttörője, Valdemar Poulsen szabadalmaztatta, és később Poulsen ív néven vált ismertté.
Tesla az adója által kibocsátott hullámokat a fentiekben leírt gőzmotor-elektromos-generátor kombinációhoz hasonló mechanikus oszcillátorral is megpróbálta a hullámok szabályozását.
Ebben az eszközben eredetileg erős acélrugókat használt, amelyek összenyomásához több tonnányi erőre volt szükség.
Ezt gőzzel vagy sűrített levegővel hajtott dugattyúval érte el.
Amint nagyobb rezgésszámú vibrációt akart elérni és a gőz vagy a levegő nyomását növelte, az acélrugók eltörtek, így Tesla légrugókra cserélte ki azokat, amelyekben a dugattyú akkor lökődött vissza, amikor a levegő összenyomódott, majd kitágult.
Annak ellenére, hogy a mechanikus oszcillátora nem igazán volt alkalmas Tesla vezeték nélküli világítás rendszerének szabályozására, rendkívüli módon izgatta a fantáziáját. Az 1930-as években így emlékezett erre vissza:
„Épp felállítottam… az egyik mechanikus oszcillátoromat azzal a céllal, hogy a különböző fizikai állandókat meghatározzam. A gépet egy rugalmas párnázás által támogatott alapra csavaroztam függőleges helyzetben.
Amikor sűrített levegővel működtettem, teljesen egyidejű apró lengéseket tapasztaltam, ami úgy mondva szigorúan azonos időtartamokat emésztett fel…
Egy nap, amikor bizonyos megfigyelésekkel foglalkoztam, az alapra léptem, és az átadott rezgései a testembe jutottak. Az érzés szokatlan volt, de kellemes, és az asszisztenseimmel is kipróbáltattam, akiket éppolyan ámulattal és jó érzéssel töltött el, min engem.”
Hirtelen azonban Tesla asszisztenseinek a természet hívására kellett válaszolniuk: „Néhányunknak, akik hosszabb ideig maradtunk, kimondhatatlan sürgős szükséget éreztünk, amelynek azon nyomban utat kellett engedni.”
Vagyis a mellékhelyiségbe kellett rohanniuk, és kiüríteniük a bélsarat. Tesla azonban soha nem hagyott ki egyetlen lehetőséget sem, és találmányának új felhasználási lehetőségét látta meg, amikor rájött, hogy a gyors mozgás segíti az étel gyors mozgását a belekben, és segíthet az emésztési betegségek gyógyításában.
„Elképesztő igazságra jöttem rá” és ennek eredményeként „ami-kor az asszisztenseimmel MECHANIKUS TERÁPIÁT kezdtünk alkalmazni, gyorsan fejeztük be az étkezéseinket, és rohantunk vissza a laboratóriumba.
Emésztési zavarokkal, különféle gyomor- és epebántalmakkal, szorulással, felfúvódással küzdöttünk, ami mind a rendszertelen szokások természetes következménye volt.
Mindössze egy hét alkalmazás után, azonban, mialatt a módszert a legelőnyösebben használhatóra tökéletesítettem, a betegség minden ilyen formája eltűnt, mintegy varázsütésre, és közel négy évig, amíg a gépet használtuk, mindannyian kitűnő egészségnek örvendtünk.”
Asszisztenseivel egyetemben Tesla felajánlotta a laboratórium látogatóinak, köztük Mark Twainnek, hogy kipróbálják a gyógymódot. Szerbiában felnőve Tesla olvasta Twain könyveit, és valószínűleg találkozhatott Twain-nel vagy a Delmontico-ban vacsorázva, vagy klubjában a The Playersben
A maga részéről Twaint azért érdekelte Tesla, mert maga is kapcsolatban állt James W. Paige feltalálóval, aki az automatikus szedőgépet fejlesztett ki.
Twain fantáziáját izgatta egy olyan gép, amellyel könyveket és újságokat lehetett szedni, és hitt abban, egy ilyen gép milliókat ér majd. Először 1880-ban hallott Paige találmányáról, és azonnal 50 000 dollárt fektetett be, és havonta 3000 dollár körüli összeget öntött a szedőgépbe.
Amellett, hogy az emberi szedő munkáját utánozza, Paige a gépet elektromos motorral akarta hajtani, és 1887-ben rávette Twaint, hogy fektessen 1000 dollárt kifejezetten a motor kifejlesztésébe.
„Kipróbáltuk az egyenáramot és nem működött” jegyezte fel Twain, „a váltakozó árammal akartunk próbálkozni, de nem volt hozzá megfelelő felszerelésünk.
Ezért Twaint rendkívül felcsigázta, amikor arról hallott, hogy Tesla tökéletesítette a váltakozó árammal működő motort, és 1888 novemberében ezt jegyezte fel a naplójába:
„Épp most láttam a Mr. Tesla által szabadalmaztatott és a Westinghouse Company-nak eladott elektromos gép rajzait és leírását, amely az egész világban forradalmasítani fogja a villany kereskedelmét. A telefon óta ez a legértékesebb szabadalom. A rajzok és a leírás szerint ez pontosan az a gép, amit Paige közel négy éve feltalált.”
Valamikor az 1890-es évek elején Twain rendszeres látogatója volt Tesla laborjában, ahol kipróbálta Tesla mechanikai gyógymódját. „A legrosszabb formájában érkezett a laboratóriumba, több különféle aggasztó és veszélyes betegségben szenvedett” emlékezett Tesla, „kevesebb, mint két hónap alatt azonban visszanyerte régi energiáját, és képességét az élet teljes élvezetére.”
Tesla néhány évvel később a Houston Street-i laboratóriumában egy újabb kísérletet hajtott végre a mechanikus oszcillátorával, amelyben a rezonanciát vizsgálta, de ennek eredménye egy mesterséges földrengés lett.
Ekkorra már kifejlesztette egy sokkal kisebb változatát, amit „beletehetett a felöltője zsebébe”.
„A rezgésekkel kísérleteztem” magyarázta, „be volt kapcsolva az egyik gépem és arra voltam kíváncsi, össze tudom-e hangolni a rezgését az épületével. Fokozatonként kapcsoltam feljebb és feljebb. Egyszer csak fura recsegő hangra lettem figyelmes.
Kérdeztem az asszisztensemet, honnan jön a hang, de nem tudták, Még néhány fokkal feljebb kapcsoltam a gépet.
A recsegés hangosabb lett. Tudtam, hogy közelítek az acélépület rezgésszámához. Még feljebb kapcsoltam a gépet.
Hirtelen minden nehéz gépezet felemelkedett. Elkaptam egy kalapácsot és összetörtem a gépet. Néhány percen belül az épület is romokban hevert volna.
Az utcán az épület közelében zűrzavar támadt. A rendőrség és a mentők is kiszálltak.
Azt mondtam az asszisztenseimnek, ne szóljanak egy szót sem.
Azt mondtuk a rendőrségnek, biztosan egy földrengés volt. Összesen ennyit tudtak róla.
Részlet W. Bernard Carlson „Tesla – az elektromosság korának feltalálója” című könyvéből
