A világ legmérgezőbb madara: ne menj közel, ne fogd meg, mert következményei lesznek!
Pápua Új-Guinea melanéziai lakosai régóta tudják, hogy távol kell magukat tartaniuk a dolmányos gyümölcsrigótól, de a nyugati világban a madár mérgező potenciálját csak véletlenül fedezték fel alig több mint három évtizeddel ezelőtt.
1990-ben Jack Dumbacher ornitológus a csendes-óceáni szigeten paradicsommadarakat keresett. Finom ködhálókat állított fel a fák közé, hogy elkapja őket, és végül néhány dolmányos gyümölcsrigó is volt közöttük.
Miközben megpróbálta kiszedni a madarakat a csapdákból, megkarcolták és megharapták az ujjait, ő pedig ösztönösen a szájába tette a kezét, hogy csillapítsa a fájdalmat.
Dumbacher szinte azonnal érezte, hogy az ajka és a nyelve elzsibbad. Ezután elkezdtek égni, és ez órákig tartott.
A Wikipédia beszámol arról, hogy ugyanabban az évben, amikor Jack Dumbacher a felfedezését tette, a dolmányos gyümölcsrigó tetemeket múzeumi kiállításokra előkészítő tudósok zsibbadást és égést tapasztaltak, amikor kezelték őket.
A legtöbb forrás azonban Dumbachernek tulajdonítja, hogy felfedezte a madár mérgező természetét.
Az ornitológus megkérdezte Új-Guinea bennszülötteit a dolmányos gyümölcsrigóról, és úgy tűnt, hogy mindannyian tudnak a mérgező hatásáról.
Szemétmadárnak nevezték, mivel főzéskor kellemetlen szagot adott, és csak végső esetben fogyasztották, amikor más táplálékforrás nem állt rendelkezésre.
Jack Dumbacher, aki többet akart megtudni a gyümölcsrigókról és mérgükről, küldött néhány tollat John W. Daly-nek, a National Institutes of Health munkatársának, aki a világ vezető tudósa volt a természetes méreganyagokkal kapcsolatban.
Az 1960-as években ő azonosította a batrachotoxint a kolumbiai mérgező békák toxinjaként, és szerencsére ugyanezt a toxincsaládot találta a dolmányos gyümölcsrigók tollaiban.
A batrachotoxinok (BTX) néven ismert vegyületek neurotoxikus szteroid alkaloidok, amelyek megszakítják a nátriumionok áramlását az ideg- és izommembránok csatornáin keresztül, alacsony koncentrációban zsibbadást és égést, magasabb koncentrációban pedig bénulást, majd szívleállást és halált okoznak.
Ezeket a tömegük szerint a legmérgezőbb vegyületekként tartják számon a természetben (250-szer mérgezőbb, mint a sztrichnin).
A későbbi kutatások kimutatták, hogy a dolmányos gyümölcsrigók mind a bőrükben, mind a tollaikban, de még a csontjaikban és a belső szerveikben is tárolnak méreganyagokat, igaz, lényegesen alacsonyabb koncentrációban.
Az a tény, hogy ezt a mérget megtalálták a madár belső rendszerében, arra utal, hogy érzéketlenek rá. Érdekes módon a batrachotoxin koncentrációja egyedenként és földrajzilag is nagyon változó.
A dolmányos gyümölcsrigókban található toxin forrása nagy vitákat váltott ki a tudósok között, de az általános konszenzus az, hogy a madarak nem maguk termelik a mérget, hanem az étrendjükből szerzik be, különösen a toxint is tartalmazó Choresine bogarakból.
Azt, hogy a dolmányos gyümölcsrigók miért mérgezőek, még ma sem határozták meg. Egyes tudósok úgy vélik, hogy ez a ragadozókkal szemben ad nekik védelmet, de kevés bizonyíték támasztja alá ezt az elméletet.
Az apró nyílméregbékáknak minden segítségre szükségük van, hogy távol tartsák a ragadozókat, de egy szabadon repülő madárnak? Ráadásul a batrachotoxin koncentrációja a dolmányos gyümölcsrigókban körülbelül három nagyságrenddel alacsonyabb, mint a nyílméregbékákban.
A hihetőbb magyarázat az, hogy a bőrükben és a tollukban lévő toxint úgy tervezték, hogy távol tartsa a parazitákat.
A kísérletek kimutatták, hogy a tetvek általában elkerülték a dolmányos gyümölcsrigók mérgező tollait, és azok, akik megfertőzték őket, rövidebb életet éltek, mint a kontrollként használt tetvek.
Úgy tűnik azonban, hogy a batrachotoxinok nem hatnak a belső parazitákra.
Szóval, ha legközelebb mérgező állatokra gondolunk, akkor már nem csak kígyók, békák, pókok és halak juthatnak eszünkbe.
Ma már létezik egy tudományosan elismert mérgező madár, és a neve dolmányos gyümölcsrigó.