A lélek túléli a halált: tudós talált bizonyítékokat a “túlvilágra”
A kvantumfizika bizonyítékai és bizonyos biológiai folyamatok megfigyelései egyértelműen mutatják: a tudat és a lélek “elszivárog” az univerzumba, de nem szűnik meg!
Óriási paradigmaváltás jöhet a biológiában, kidobhatjuk mindazt, amit a halálról és az elmúlásról gondoltunk.
A halál tényleg csak egy “másik ajtó” egy különleges létsík felé?!
A lélek tényleg létezhet, ráadásul nem bomlik el úgy mint a testünk a halálunkkor – állítja egyre több tudós, akik a halál közvetlen pillanatát és folyamatát tanulmányozzák, köztük Roger Penrose is.
Szerinte a lélek valahogyan “kipárolog” a testből.
Ennek a mikéntjét még meg kell fejteniük, de már vannak arra utaló biológiai nyomok, hogy ez így zajlik.
Sőt, már arra is bizonyítékaik vannak, hogy hol tárolódik a lélek, vagy a tudat, nevezzük akárhogy is.
A kvantumvilág lehet a kulcsa az egésznek, ugyanis ezekben a nemrégiben felfedezett agyi struktúrákban – amiket mikrotubulusoknak hívnak – kvantumfolyadék lehet.
Ennek a folyadéknak a jelenléte egyre biztosabb, bár még nem 100%.
Ez a kvantumfolyadék olyan információkból és több dimenziós adatokból áll, amelyek egész adja azt a képet rólunk, ami a biológiai “kirakósból” összeáll.
Vagyis a lényünket, személyisgünket.
Dr. Penrose elmélete szerint ez a kvantumfolyadék “párolog el” a halálunk pillanatában.
Már napokkal a halálunk előtt lekezdődik ez a folyamat, ez magyarázhatja a sokak által csak végső világosságnak nevezett jelenséget, amivel máig nem tud mit kezdeni az orvostudomány.
Ez az a jelenség, amikor a haldoklók állapota egy nappal a halál előtt látszólag javul, sőt,a tudatuk is kitisztul, el lehet velük beszélgetni…stb.
A halál előtti 24 órában pedig elkezd leállnia szerveztünk, egyes sejtek elpusztulnak és szép lassan, fokozatosan “áll le” minden.
Szerinte a tér-idő szeparáció (szuperpozíció) instabil, és egy adott határon egy meghatározott állapotba omlik össze.
A szuperpozíció állapotában lévő kvantum részecskék távolodnak, egyre nagyobb feszültséget okozva a tér-idő szövedékében, míg el nem érik a kritikus határt, amikor instabillá válik ez a pozíció, és egy determinált állapotba omlik össze.
Penrose következtetése az, hogy minden egyes ilyen összeomlás vagy redukció, egyfajta fodrozódás vagy feszültségkiegyenlítődés a tér-idő szövedékében, és egyúttal ezek a redukciók feleltethetők meg az egyes tudatos pillanatoknak.
Ezzel épp ellenkezőjét állítja annak, hogy a tudat a tudományon kívüli lenne, miszerint az okozza a kvantum redukciót, mert szerinte a tudat éppen maga a kvantum redukció (egy bizonyos fajtája a redukciónak).
Így Penrose elmélete a tudatot az univerzum részeként kezeli.
Vagyis a lélek a halálunkkor az univerzummal egyesül, egyfajta energiaként tér vissza.
Ám ezt még komoly út lesz a tudósok előtt bizonyítani, ugyanakkor egy óriási lépés ennek az elméletnek a felállítása, és az, hogy elfogadottá vált komolyabb körökben is.
