Egy nukleáris Anunnaki armageddon söpörte le a civilizációt 12 ezer évvel ezelőtt? Erről nem beszélnek?
A mainstream régészet hallgat róla, ám a paleoasztronautika hívei tudni vélik, hogy elhazudták a teljes emberi és földi történelmet…
Zecharia Sitchin kutatásai során meglehetősen sajátosan értelmezte a sumerok “beszámolóiból” kirajzolódó történelmet.
Mint valami ősi szappanoperában, melynek cselekményét a feljegyzett történelem során számtalanszor újra eljátszották, itt is intrikákról és összeesküvésekről számolnak be a feljegyzések, sőt testvért testvér ellen fordító háborúk is kirobbantak.
A konfliktusokba, lázadásokba és háborúkba idővel az emberek is belekeveredtek, akik ekkor tapasztalták meg először a fegyveres hadviselést, melynek gyakorlásával azóta sem hagytak fel.
A sumér szövegek szerint Enki elsőszülött fia, Marduk megszerezte az Egyiptom fölötti hatalmat; itt Ra néven ismerték. Gyermekei, Su és Tefnut adtak példát a későbbi fáraóknak azzal, hogy egymással házasodtak össze. Az ő gyermekeik, Geb és Nut úgyszintén összeházasodtak, így ők lettek a következő királyi pár, s tőlük származik Egyiptom néhány legismertebb isten-uralkodója: Ozirisz, Izisz, a húga és felesége, valamint Szet, és Neptisz, Izisz húga mind az ő gyermekeik voltak.
A családtagok közti házasság olyan örökösödési problémához vezetett, amelynek megoldásához fel kellett osztani az országot. Ozirisz Alsó-Egyiptomot kapta meg, Szet pedig a hegyekkel tarkított Felső-Egyiptomot. Szet elégedetlen volt saját részével, ezért szervezkedni kezdett Ozirisz ellen. Ezzel kezdődtek meg az ősi Egyiptom legendás háborúi.
Ozirisz halála után fia, Hórusz (Horus) bosszút akart állni Szeten, aki keletre vonult és elfoglalta a Sínai űrkikötőt. Enlil követői, feldühödve azon, hogy az űrutazáshoz szükséges létesítmények Enki utódainak kezében vannak, megtámadták Szet seregét. Ez a családi rivalizálás már a legkorábbi idők óta tartott. Ninurta, Enlil egyik fia vezetésével visszafoglalták a Sínai űrkikötőt. A hatalom Babilónia, Asszíria és Kánaán új királyainak kezébe jutott, akik maguk is majdnem folyamatosan háborúztak.
Az Ószövetség hűségesen megörökítette e háborúk nagy részét, jóllehet a leírások teli vannak homályos nevekkel és kiejthetetlen nevű helységekkel, melyek azonosítása komoly gondot okoz a történészeknek, hiszen a különböző nyelveken mindegyiket másképp hívták.
A fegyveres harcot, ami az Anunnaki urak közti versengéssel és intrikákkal kezdődött, most emberi követőik folytatták. Ez is tudatosan alkalmazott irányító mechanizmussá vált, csakúgy, mint az Anunnaki uralkodók vallásos tisztelete, amiről már korábban bebizonyosodott, hogy jó módszer a jórészt civilizálatlan emberiség kordában tartására. Ám ahogyan már sok háborúban megesett, az Anunnaki vezetők kezéből is kicsúszott az események irányítása.
A Rómeó és Júliára emlékeztető epizód játszódott le: Enlil egyik unokája, Inanna feleségül ment Enki legfiatalabb fiához, Dumuzihoz. A két viszálykodó család vonakodva bár, de áldását adta a frigyre. Amikor azonban Dumuzit megölték, miután Marduk-Ra őrizetbe vette az Anunnaki erkölcsi törvények megsértéséért, Inanna megtámadta Marduk-Rát.
Hogy véget vessenek e háborúnak, Marduk-Rát bíróság elé állították Dumuzi meggyilkolásának vádjával, de mivel nem lehetett bebizonyítani, hogy Dumuzi halála gyilkosság vagy véletlen baleset volt-e, Marduk-Rát életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, és egy hatalmas, áthatolhatatlan helyre zárták, melynek falai az égig értek.
Sitchin szerint ez a börtön nem volt más, mint a nagy Kheopsz-piramis.Úgy véli a sumér szövegekből készített fordításai megmagyarázzák a nagy piramis belsejében található különös akna rendeltetését. E rejtélyes, kéziszerszámokkal kivésett alagutat, ami a piramis lefelé haladó folyosóját köti össze a fölfelé haladóval, szerinte azért alakították ki, hogy megkerüljék a felfelé tartó folyosót eltorlaszoló hatalmas gránitkövet, s aztán ezen keresztül szabadítsák ki Marduk-Rát, miután börtönbüntetését kegyelemből száműzetésre változtatták.
Az egyiptomi hieroglifák részletesen leírják egy egyiptomi isten elfogását, bebörtönzését és feltételezett halálát.
Inannát, aki egyáltalán nem volt megelégedve az események ilyetén alakulásával, és maga is hatalomra vágyott, csak úgy lehetett megállítani, hogy egy másik terület, valószínűleg az Indus-völgy (és az ottani lakosság) uralkodójává tették. 1922-ben fedezték fel Pakisztán déli részén, az Indus folyó mellett azokat a buckák alatt rejtőző romokat, amik valaha Mohendzsodárót, egy Kr. e. 2500-nál is régebbi civilizáció legnagyobb városát jelentették.
Bár a város valamikor az őskorban rejtélyes módon teljesen elpusztult, az égetett téglás épületek és a város gondosan megtervezett szerkezete alapján néhány kutató egyértelműnek tartja a sumerokkal való kapcsolatát. Alford szerint a várost lakó harappá nevű nép „egyetlen istennőt tisztelt, akinek képei feltűnően hasonlítanak Inanna istennő más ábrázolásaira”.
Akár Inanna volt ez az indusi istennő, akár nem, mindenesetre hatalomvágya később sem csillapodott, és a sumér szövegek szerint végül sikerült elfoglalnia Ninharsag helyét a fő Anunnaki vezetők között. Emellett talált magának egy hibrid embert, akit arra használt fel, hogy új birodalmat szerezzen. Ez az ember Sharru-Kin, ismertebb nevén Nagy Sargon volt.
Sargon, aki valószínűleg Anunnaki apától és emberi anyától származott, Kr. e. 2200 körül megalapította a sémita akkád dinasztiát, ami végül egész Mezopotámiát magába foglalta. Mint már említettük, Sargon – akárcsak később Mózes – azt állította, hogy anyja nádkosárba tette, és a folyón úsztatta le biztonságos helyre.
„Sargon a hódításairól szóló leírásaiban mindig úgy ábrázolja Inannát, mint aki tevőlegesen részt vesz a harcokban, de a győzelem mértékét és a meghódított területek nagyságát mégis mindig Enlil határozza meg” -jegyzi meg Sitchin.
Sargon és az akkád birodalom bukásakor Marduk-Ra titokban visszatért a száműzetésből és megpróbálta visszaszerezni a hatalmat Babilónia felett. Rögtön új szövetségek születtek, és Enlil és Inanna seregei azonnal szembeszálltak Mardukkal és apjával, Enkivel. Ráadásul Marduk egyik fia, Nergal (másként Erra) is csatlakozott Enlil ellene induló csapataihoz, ezzel valódi polgárháborúvá téve a konfliktust.
Az Anunnaki vezetők, megijedvén Marduk visszatérésétől és terveitől, rábeszélték Anut, hogy engedélyezze hét hatalmas fegyver bevetését ellene – amik több szerző szerint atomrakéták voltak.
Mindez Kr. e. 2000-nél valamivel korábban történt. Ezen a ponton lép be a történetbe Ábrahám, a bibliai pátriárka. Sitchin véleménye szerint Ábrahám közel sem volt az az egyszerű héber nomád, akinek általában hiszik.
Mint írja, különböző szövegek alapos tanulmányozásából világosan kiderül, hogy az Úrból származó Ábrahám valójában magasrangú sumér volt. „Amikor megérkeztek Egyiptomba, Ábrahámot és Sárát a fáraó udvarába vitték, Kánaánban pedig Ábrahám szövetségeket kötött a helyi uralkodókkal. Ezek nem egy településeket fosztogató nomád jellemzői; Ábrahám sokkal inkább magasrangú, jó tárgyaló- és diplomáciai képességekkel rendelkező személyiségként áll előttünk”.
Ábrahámnak fegyveres csapatai is voltak; erről tanúskodik Mózes első könyve (14,14-16) ,amely leírja, hogyan vett maga mellé három „kipróbált szolgát”, hogy megmentse unokaöccsét, Lótot és annak családját a Marduk irányította egyesült csapatok fogságából.
Az előzmények: az észak felől támadó csapatokat, amelyeknek szemmel láthatólag a Sínai űrkikötő visszafoglalása volt a célja, visszafordították, még mielőtt elérték volna a Sínait; azok pedig, miután legyőzték a Sziddim-völgyben, a Holt-tengertől délre található Szodoma és Gomorra királyait, kirabolták a városokat. Itt ejtették foglyul Lótot, majd visszaindultak északra; és Lót ide tért vissza, miután Ábrahám kiszabadította.
És nagyon úgy tűnik, hogy itt történt a világon az első atomrobbantás is. Sitchin leírása szerint valójában Ábrahám és harcosai akadályozták meg, hogy Marduk fosztogató csapatai elérjék a Sínai űrkikötőt, El Parant. Ennek a győzelemnek a jutalma volt Melkisedek dicsérete és áldása, valamint az, hogy Jahve (akit Enlillel azonosítanak) szövetséget kötött Ábrahámmal.
Alford szerint Ábrahám istene, Jahve – eredetileg „El-Saddáj” avagy a Hegyek Istene – Enlil egyik fia, Isku (másnéven Adad) is lehetett. Szerinte ő volt az az Anunnaki, aki később is kapcsolatban maradt választott népével egy rádió-adóvevő segítségével, amelyet a Biblia szövetségládának nevez.
Boulay is egyetért azzal, hogy a frigyláda valójában rádiókészülék volt, és nagy jelentőséget tulajdonít annak, hogy igen pontos utasítások alapján kellett elkészíteni, mielőtt elhelyezhették volna benne a Tízparancsolatot tartalmazó táblákat. A “táblák alighanem az adóvevő működtetéséhez szükséges energiaforrást jelentették” – írta.
Egy ószövetségi vers (4Mózes 7,89) talán éppen a hangszóró helyét határozza meg:
„S amikor Mózes bement a megnyilatkozás sátorába, hogy beszéljen vele [Istennel], hallotta a hangot, amint beszélt hozzá a kiengesztelődés táblájáról, amely a tanúság ládáján volt elhelyezve, a két kerub között s beszélt vele”.
Mivel Enlil és a többi „istenük” nem tudta megvédeni őket a támadó szövetséges csapatoktól, Szodoma és Gomorra királyai alighanem átpártoltak Mardukhoz. Bármi is volt az oka, Enlil és fiai, Ninurta és Adad évekkel később eldöntötték, hogy bosszúból bevetik ellenük atomfegyvereiket.
Viszont mivel Ábrahám korábban jó szolgálatot tett nekik, úgy döntöttek, figyelmeztetik. Ahogy Mózes első könyvének 18. fejezete is leírja, Jahve meglátogatta Ábrahámot, és figyelmeztette, hogy elpusztítja a városokat, mert elfordultak tőle. Azt, hogy a városok elpusztítása előre megfontolt cselekedet volt, ez a figyelmeztetés is bizonyítja, valamint Ábrahám alkudozása is, amellyel a városok megkíméléséhez szükséges igaz emberek számát ötvenről tízre csökkentette.
Az előre meghozott döntésre utal az is, hogy Szodomában Lótot két „angyal” figyelmezteti- bár az eredeti héber szó, a „Mal’akhim” valójában csak „küldött’-et jelent. Miután a látogatók miatt Lótnak némi problémája akad a szomszédokkal, amint az lMózes 19,12-13-ban le van írva, az angyalok így szólnak Lóthoz:
„Ha még van itt valakid a városban, fiad és lányod vagy más valakid, aki hozzád tartozik, vezesd ki a helységből, mi ugyanis elpusztítjuk ezt a helyet, mivel igen nagy a panasz ellenük Isten előtt, és Isten azért küldött bennünket, hogy pusztítsuk el őket”.
Lót és rokonai elmenekültek a hegyekbe, ahogy utasították őket, de még őket is elérte a pusztítás tüze. Mózes első könyve (19,26) szerint Lót felesége, aki lemaradt, „sóoszloppá változott”. Sitchin rámutatott, hogy az eredeti sumér szó, amit a héber írnokok „só”-nak értelmeztek, párát is jelentett. Lót felesége ezek szerint egyszerűen elpárolgott attól a robbanástói, ami Szodomát és Gomorrát is megsemmisítette, míg Lótot és családja többi tagját valószínűleg megvédte egy hegygerinc vagy valami hasonló dolog.
A sumér Erraeposz szerint a pusztítás előidézői közül az egyik így esküdözött: „Az embereket megsemmisítem, a lelkük is csak pára lesz”. Amikor Hirosimára és Nagaszakira ledobták az atombombát, sokan megmenekültek, akiket valami eltakart az első robbanástól, míg a közelükben takarás nélkül állók egyszerűen elpárologtak.
Ezalatt Ábrahám, aki több kilométerre a hegyekben volt, azt látta, hogy sűrű füstoszlop száll fel, mintha olvasztókemence füstje lenne. Valószínűleg az is a bombázás következménye volt, hogy a Holt-tenger déli partján kiöntött a víz, így aztán sós víz borította el a két várost, és a tenger déli részén, a Liszan-félszigetnél létrejött egy sekély rész.
Ironikus módon talán éppen Marduk saját fia indította el az atomtámadást. Egy babilóniai szöveg így ír:
„De amikor Marduk fia a partvidéken volt, a Gonosz Szél Segítője [Nergal] forrósággal égette meg a síkságot”.
Régészeti leletek is bizonyítják, hogy valóban atomtámadásról volt szó; ezek szerint a városokhoz közeli települések Kr. e. 2040 körül hirtelen több évszázadra elnéptelenedtek, valamint a Holt-tengerhez közeli források vize még ma is káros mennyiségű radioaktív sugárzást bocsát ki.
Szodoma és Gomorra elpusztításával egyidőben a Sínai űrkikötőt is lebombázták, minden bizonnyal azért, hogy ne kerülhessen Marduk kezére. Lehetséges, hogy más célpontokat is atomrakéta semmisített meg, ám ezekről nem készült feljegyzés, és még nem fedezték fel őket.
Sitchin, Alford és mások szerint a Sínai-félszigeten történt detonáció természetellenes módon összeszabdalta a félszigetet. Ennek nyomait az űrből még mindig látni lehet, a környéken pedig rengeteg megperzselődött kő hever szétszóródva.
„A Sínai-félsziget keleti részén többmillió megfeketedett kő található több tíz kilométeres sugarú körben. Kétségtelen, hogy ezek a kövek nem természetes módon feketedtek meg – írta Alford. – A fényképeken minden kétséget kizáróan látszik, hogy csak a külsejük fekete”.
Az atomrobbanásoknak nem várt és tragikus utóhatásuk is volt. Radioaktív ciklon keletkezett, amely északkeleti irányban végigvonult Mezopotámián, kiirtva minden életet és véget vetve a sumér civilizációnak. A hagyományos történetírás szerint a hatalmas Sumér, ami körülbelül 6000 éve jelent meg hirtelen, ugyanolyan hirtelen el is tűnt, lakosságát pedig Babilónia és Asszíria szívta fel. A sumér szövegek ennél sokkal szörnyűbb eseményekről árulkodnak.
A sumerológus Kramer által lefordított „siralmak” így panaszkodnak:
„Az országra [Sumerra] olyan vész szakadt, ami eddig ismeretlen volt az ember előtt, amilyent eddig senki sem látott, s aminek senki sem tudott ellenállni. Az égből egy nagy vihar […] A földet elpusztító szél […] Gonosz szél, akár a rohanó áradat […] Üvöltő vihar, amit perzselő forróság kísért […] Nappal elfödte a fényes Nap fényét, éjjel nem világítottak a csillagok. […] A rémült emberek alig tudtak levegőt venni; a gonosz szél fojtogatta őket, nem hagy nekik már egyetlen napot sem […]. A szájakat vérrel töltötte meg, a fejek vérbe merültek. […] Az arcokat elsápasztotta a Gonosz Szél.
Elnéptelenedtek tőle a városok, elnéptelenedtek tőle a házak, kiürültek az istállók, kiürültek a juhaklok. […] Sumér folyóiban keserű víz folyt tőle, megművelt földjein gyomot növelt, legelőin elszárította a növényeket […]. így hát összes istene elhagyta Uruk városát; eltávoztak tőle, elrejtőztek a hegyekben, elmenekültek a messzi síkságokra”.
A radioaktív poreső egyetlen hatalmas vihara megsemmisítette a Föld első nagy civilizációját, az emberek hullái pedig „halmokban hevertek”. Ekkor érnek véget a Sumerról és isteneiről írott részletes feljegyzések. Még évszázadoknak kell eltelnie, mielőtt Mezopotámiában újra felvirágzik a civilizáció és az írott kultúra, és a nagy kataklizma emléke lassan homályos, rémálomszerű történetekké fakul.
„Az derült tehát ki, hogy az eredeti mezopotámiai történeteket valódi történelmi feljegyzéseknek szánták – magyarázta Gardner. – Ezt a történelmet később átírták, hogy idegen vallási kultuszok, először a judaizmus, majd a kereszténység alapjául szolgáljon.
Az eltorzított dogma, vagyis a frissen elfogadott történelem annyira különbözött az eredeti, első kézből származó szövegektől, hogy azokat ‘mitológiának’ bélyegezték”.
Ez volt hát az Anunnaki nép nukleáris Armageddonja, ami elsöpörte több ezer éves gyarmatukat, az Edent. Egy elmélet szerint az Anunnaki lények, tettük következményein megdöbbenve, egy elzárt területre vonultak vissza a Sínai-félszigeten, onnan pedig legtöbbjük hazatért, valószínűleg csupán egy kis létszámú felügyelő csapatot hagyva hátra.
Emberi mértékkel mérve mindez nagyon régen, több mint 4000 éve történt. Az Anunnaki időszámítás szerint azonban ez alig több, mint egy év. Néhány kutató szerint lehetséges, hogy egy Anunnaki mentőcsapat már útban is van a Föld felé. Csak az idő döntheti el, hogy így van-e.
E korai holokauszt túlélőinek visszafejlődéssel, a barbárságba való visszasüllyedéssel kellett szembenézniük. Az életben maradt emberek az egyetlen lehetséges utat választották: megkezdték civilizációjuk újjáépítését, ami „isteneik” segítsége nélkül igencsak lassan ment.
Ábrahám népével együtt délre vonult az elpusztított területről, ahol hibrid génjeinek köszönhetően százéves korában nemzette Izsákot. Izsák fia, Jákob később az Izrael nevet kapta, ami nemsokára egész népének neve is lett. Néhány vélemény szerint az Izrael név valójában az egyiptomi istenek, OzirISZ és RA, valamint a mezopotámiai isten, EL nevéből van összerakva.
Az izraeliták körülbelül harmincöt nemzedéke adta tovább szájhagyomány útján a fent leírt eseményeket, amíg végül héberül írásban is megörökítették. Ami ezután történt, az már, ahogy mondani szokás, történelem.
Fontos megemlíteni, hogy Zecharia Sitchin kutatási és sajátos értelmezése önmagában még nem bizonyít semmit, azt sem, hogy mindez valóban így történt volna.
Ugyanakkor az egykori professzor munkáiban valóban rávilágít érdekes, alig kitárgyalt összefüggésekre a múlttal kapcsolatban, melyek komoly kérdéseket vetnek fel.
Rejtélyek szigete/Jim Marrs: Rule by Secrecy
