Faludy kegyetlen és aktuális verse: tűpontos igazság a napjainkban történő eseményekről?
“Az is lehet, hogy odafenn már nincs világ, s te odalenn, a bunker mélyén kérdezed: hány nap még, míg a mérgezett levegő az ólomlapon meg a betonon áthatol? S mire való volt és mit ért az ember, ha ily véget ért?”
Ez pont olyan katasztrofális jóslat, mint amikor Zolnay Pali Nagy Lászlóval készített portréfilmjében megkérdezte a költőtől, hogy mit üzen az ezredforduló utáni nemzedéknek és Nagy László azt válaszolta, “csókoltatom őket, ha lesz emberi arcuk…”
Faludy György (1910-2006) – Tanuld meg ezt a versemet
Tanuld meg ezt a versemet, mert meddig lesz e könyv veled? Ha a tied, kölcsönveszik,
a közkönyvtárban elveszik, s ha nem: papírja oly vacak, hogy sárgul, törik, elszakad,
kiszárad, foszlik, megdagad, vagy önmagától lángra kap,
kétszáznegyven fok már elég — és mit gondolsz, milyen meleg, egy nagyváros, mikor leég?
Tanuld meg ezt a versemet. Tanuld meg ezt a versemet, mert nemsokára könyv se lesz,
költő se lesz, és rím se lesz, és autódhoz benzin se lesz, és rum se, hogy leidd magad,
mivel a boltos ki se nyit,
s kivághatod a pénzedet, mert közeleg a pillanat, mikor képernyőd kép helyett halálsugarat közvetít,
s mert nem lesz, aki megsegít, ráébredsz, hogy csak az maradt tiéd, mit homlokod megett
viselsz. Ott adj nekem helyet.
Tanuld meg ezt a versemet. Tanuld meg ezt a versemet, s mondd el, mikor kiöntenek
a lúgtól poshadt tengerek,
s az ipar hányadéka már beborít minden talpalat földet, akár a csiganyál, ha megölték a tavakat,
s mankóval jön a pusztulás, ha fáján rohad a levél, a forrás dögvészt gurguláz, s ciánt hoz rád az esti szél:
ha a gázmaszkot felteszed, elmondhatod e versemet.
Tanuld meg ezt a versemet, hogy elkísérjelek. Lehet, s túléled még az ezredet, s pár kurta évre kiderül,
mert a bacilusok dühödt revánsa mégse sikerül,
s a technológia mohó hadosztályai több erőt mozgatnak, mint a földgolyó —
memóriádból szedd elő,
s dúdold el még egyszer velem e sorokat: mert hova lett a szépség és a szerelem?
Tanuld meg ezt a versemet, hadd kísérlek, ha nem leszek, mikor nyűgödre van a ház,
hol laksz, mert nincs se víz, se gáz,
s elindulsz, hogy odút keress, rügyet, magot, barkát ehess, vizet találj, bunkót szerezz,
s ha nincs szabad föld, elvegyed, az embert leöld s megegyed —
hadd bandukoljak ott veled, romok alatt, romok felett, és súgjam néked: tetszhalott,
hova mégy? Lelked elfagyott, mihelyst a várost elhagyod.
Tanuld meg ezt a versemet.
Az is lehet, hogy odafenn már nincs világ, s te odalenn, a bunker mélyén kérdezed:
hány nap még, míg a mérgezett levegő az ólomlapon meg a betonon áthatol?
S mire való volt és mit ért az ember, ha ily véget ért?
Hogyan küldjek néked vigaszt, ha nincs vigasz, amely igaz?
Valljam meg, hogy mindig reád gondoltam sok-sok éven át, napfényen át és éjen át,
s bár rég meghaltam, most is rád néz két szomorú, vén szemem?
Mi mást izenhetek neked?
Felejtsd el ezt a versemet.
