Ősmagyar kapcsolat a pártus birodalommal: 10 megdönthetetlen ősi bizonyíték, ami mellett nem mehetünk el!
A lovas népekkel való azonosítás (illetve a tőlük való származtatás) nem fér bele a magyarságról kialakított és „hivatalosított” — ám egyre gyengülő lábakon álló — finnugor „képbe”…
A pártusok kultúrájáról régebben Georgina Herrmann írt kimerítően, míg e nagy múltú nép néhány jellemző sajátosságát, viselkedését, tulajdonságát magyar részről Bakay Kornél és Tábori László foglalta össze.
1 A pártusoknak könnyű- és nehézlovasságuk volt; előbbiek hátrafelé nyilaztak. Szinte egész életüket lovon töltötték, noha városaik (is) voltak. Justinus imigyen ír róluk: „Minden idejüket lóháton töltik: lovon harcolnak, lovon lakomáznak, lóháton intézik a közügyeket és magánügyeket, lovon utaznak és pihennek, lóháton kereskednek és társalognak.” Lovaikról kevés adat maradt fenn.
Egy, az I. századból származó és a grúziai Boriban előkerült ezüstedény alján levő véseten egy pártus mén látható. Az ábrázolás viszonylag arányos termetű, bár törzséhez képest némiképp hosszú lábú, magas és izmos termetű, kis fejű, ívelt, ám kissé rövid nyakú állatot mutat. Jól tudjuk, hogy a lovas népek nem csak egyfajta lovat használtak.
Az azonban jól kivehető, hogy a véseten látható pártus mén nem egyezik a későbbi lovaskultúrák népeinél általános „taki”-féle (Equus caballus przewalskii) lóval, sem pedig a szintén kisebb termetű tarpánra (Equus caballus gmelini) emlékeztető típusokkal.
Herrmann azt is említi, hogy a kínai források is megemlékeznek a közép-ázsiai (talán pártus) lovakról. „Az i. e. II. század vége felé a pártusok Közép-Ázsiában közvetlen kapcsolatba kerültek a nagy Han-dinasztia uralma alatt álló Kínával. … A Han-császár, Vu-ti (i. e. 141–87) követét Csang Csient Közép-Ázsiába küldte.”
Zhang Qian (kiejtése megközelítőleg: Dzsang Ty[s]hien) — többek közt — kiváló lovakról számolt be. „A fergánai lovak messze felülmúlták a Kínában tenyésztetteket; Vu-ti [helyesen írva: Wu Di] messze nyugatra, Szogdiába vezetett hadjáratot, csak hogy szert tehessen rájuk.
A Kínában »mennyei« vagy »vért izzadó« néven ismert lovak erősebbek és gyorsabbak voltak, mint azok, amelyeket a kínaiak korábban ismertek, s majdnem biztosra vehető, hogy a pártusok ezt a fajtát tartották. … II. Mithridatész és Vu-ti követet cserélt, s ajándékokat küldött egymásnak. A pártusok mint újdonságot, strucctojást [?] és bűvészeket vittek a Han-udvarba.”
2 A pártusok alkalmazták a vérszerződés rítusát, s tisztelték őseiket.
3 Hitvilágukban helyet kapott a Nap tisztelete, de többféle vallás hívei voltak (buddhizmus, zoroasztrizmus, Mithrász-kultusz, a görög mitológia hatásai stb.). Vélhető, hogy egy mindezek keverékéből kialakult, összetett vallás is létezett náluk, az animizmus és sámánizmus elemeivel együtt.
4 Szent madaruk a sólyom volt, mint az királyszobraikról és hadijelvényeikről ismeretes.
5 Miként a szkítáknak, a pártusoknak is a szarvas volt a szent állatuk.
6 Öltözetükre jellemző volt a bő, kissé buggyos nadrág és egy kaftánszerű ruhadarab, amelyről az előkelőiket ábrázoló szobraik tanúskodnak. Jellegzetes némely pártus uralkodó és családtagjai szobrainak üdvözlő kéztartása is, amely a felemelt jobb kéz tenyerét mutatja, s amelyről feltételezhető, hogy szkíta összefüggésekre utal, ugyanúgy, miként az a hajdani közép-ázsiai Baktriából származó, a kusán birodalom nyomait őrző reliefeken is megfigyelhető.
7 A szkíta-féle népekre jellemző módon nagyfokú igazságérzetük és fejlett jogérzékük volt, továbbá ismeretlen fogalom volt előttük a hazugság, és „szent” volt számukra az adott szó.
8 A feudalizmus alapjait mutató társadalmukban alapvető lényegiséggel bírt a földtulajdon.
9 Temetkezési jellegzetességeik közt szerepelt a halotti maszk és a sírobulus.
10 Fejlett építészeti ismereteik voltak, számos városukról tudunk (Nisza [Nisa], Hekatompülosz [Hekatomphylos], Hatra stb.), s több helyütt feltárták épületeiket. Különösen érdekes Nisza (a jelenlegi Ashabádhoz közeli Parthanisa), ahol erődöt, templomokat fedeztek fel, valamint egy négyszögletes alaprajzú palotát, benne a lepecsételt királyi kincstárral. A rengeteg felbecsülhetetlen kincs között negyven darab nagyméretű elefántcsont ivókürtöt (rhytont) találtak. E gyönyörű rhytonok minden bizonnyal szertartási edényekként szolgáltak, szájperemüket vésett domborművekkel, míg keskenyebb végüket kis szobrokkal ékesítették. Bakay megjegyzi, hogy a pártus ivókürtök állatábrázolásait a szkíta művészet egyenes folytatásának tartja. Ugyanakkor feltűnő hasonlóságokat lát az avar és pártus állatábrázolásokat illetően, s több párhuzamot von a pártus és a kései magyar kultúra bizonyos elemei között.
A szkítákkal, hunokkal stb. kapcsolatba hozható pártuskérdés a magyar őstörténet szemszögéből is fontos. Semmiképp sem hagyhatók figyelmen kívül a magyar eredetkutatás bonyolult szálainak szövevényében a különféle források azon utalásai, valamint a különböző szakterületeken folyó kutatómunka eredményeinek ama sokasága, amely a magyarságot a pusztai lovas népekkel és azok különféle ágaival köti össze.
A nyelvrokonságra alapozott, kizárólagos finnugor eredet ugyanis napjainkban már igencsak kérdésessé vált.
A magyarság és a finnugor népek közti nyelvrokonság tudományos tényét komoly kutató — legyen bármely szakterület képviselője — nem tagadja. E nyelvrokonság azonban egymagában is igen bonyolult kérdés, amelyre hosszadalmasan és részletekbe menően e rövid írás keretében lehetetlen kitérni (s majd csak lábjegyzetben utalok László Gyula egy fontos meglátására). Az azonban bizonyos, hogy a nyelvrokonság többféleképpen létrejöhet.
A nyelvrokonság gyakran jelez(het) több-kevesebb genetikai rokonságot, amely azonban semmiképpen nem kizárólagos és meghatározó. A nyelvrokonság nemritkán csak a különféle népek eltérő (néha pusztán felszínes vagy éppen csak elenyésző genetikai összefüggést mutató) érintkezését jelzi.
A többé-kevésbé hasonló, illetve a különféle kultúrák egymásra hatásából keletkezett nyelvi sajátosságok alapján egy csoportba sorolt népek tehát nem minden esetben származnak meghatározó módon egy tőről, vagyis nincs köztük alapvető vérségi kötelék.
Következésképpen a népek, illetve egy bizonyos nép eredetét kizárólag a nyelvrokonság tényének megállapításából levezetni igen nagy hiba, s valójában nem is lehetséges (különösképp így van ez a máig vitatott eredetű magyarság esetében).
Abszolút egygyökerű, homogén népek természetesen nincsenek, ellenben voltak és vannak rokon kultúrájú, valamint hasonló testi jellegzetességeket viselő, rokon genetikájú népek, népcsoportok.
Egy nép esetében az egységgé válás folyamatában az eredetet a többséget alkotó népösszetevők antropológiai, genetikai-vérségi, valamint kulturális jellemzői határozzák meg, s nem a beolvadt kisebbségek jellegzetességei.
A kutatások tükrében a magyar–finnugor nyelvrokonság létező valósága mellett ugyancsak kétségtelen és már régóta világos tény, hogy a magyarság embertani, genetikai felépítése és ősi kultúrája nem a finnugorokhoz, hanem a (túlnyomóan europid arculatú, azaz szkíta, hun, avar, türk) lovas népekhez áll közel.
Ebből következik, hogy a finnugor nyelvrokonságot és a másfelé mutató embertani-genetikai összefüggéseket a magyarság vonatkozásában semmiképpen sem szabad összekevernünk, sőt ez esetben el kell választanunk.
Mindenféleképpen tényként kell kezelnünk, hogy az ázsiai lovaskultúrák rokoni körébe a pártusok is beletartoznak, noha a más lovas népekkel való kapcsolataik még nem tekinthetők tökéletesen felderítettnek.
A pártuskérdés tekintetében tehát feltétlenül szükségesek a korábbi forrásokra alapozott további kutatások, illetve tisztázni kell a szkíta–pártus és hun–pártus stb. összefüggéseket is.
Ugyanakkor semmiképp sem szabad félresöpörni vagy egyszerűen „tévedésnek” minősíteni azokat a keleti (perzsa és arab nyelvű), bizánci és nyugati források, valamint a magyar krónikák megállapításait, amelyek a magyarságot a lovas népekkel — az egymáshoz különféle szállal kötődő szkítákkal, hunokkal, avarokkal, szavárdokkal, türkökkel — hozzák kapcsolatba.
Ám a magyarságot — hagyományai és krónikái tanúsága ellenére — a szkíta, hun stb. összefüggések köréből természetesen kirekesztette a „hivatalos” tudomány, amely a magyar őstörténet vonatkozásában kizárólag a finnugor eredetet fogadja el. Szinte lehetetlen, hogy a magyarságot a régi lovas népekkel kapcsolatba hozó minden idevonatkozó forrás „téved”.
A tudományos álca alatt „tévedésnek” minősített feltételezések és magyarázatok mögött azonban jól sejthető a valódi ok:
A lovas népekkel való azonosítás (illetve a tőlük való származtatás) nem fér bele a magyarságról kialakított és „hivatalosított” — ám egyre gyengülő lábakon álló — finnugor „képbe”.
