Több százezer magyar veszett oda a Gulágokon: a nemzetünk egyik legnagyobb tragédiájáról őszintén
Avagy amit sok esetben még a történelemkönyvek sem szívesen említenek… A gulágok csontig hatoló valósága, ahol népek “tűntek el” végleg…
Minket, magyarokat talán még tragikusabban érint a gulág–haláltáborok máig hatoló valósága mint más népeket itt Közép-Európában.
‘Arányosított’ emberveszteségünk a második világháborúban a negyedik legnagyobb volt a világon, lakosságunk 6,2 százaléka pusztult el.
Lengyelország, a Szovjetunió és Németország mögött következett hazánk, és Trianon csonkítását hozzáadva, ezek a statisztikai adatok drámaiak.
A gulágok sokak szerint borzalmasabb helyek voltak, mint a németek állta működtetett haláltáborok.
Tény, hogy bár a németeknél bizarr emberkísérletek is folytak, ezeknek egyik fő vezetője volt maga Josef Mengele is, de a szovjet gulágok mégis sok beszámoló szerint keményebbnek és elviselhetetlenebbnek bizonyultak még ezeknél is.
Ez egy intézményesített rabszolgamunka volt, kegyetlen, emberhez nem méltó állapotok között, ahol csak a legerősebbek, legszívósabbak maradhattak életben, akik bírták a napi robotot.
A megszálló szovjet hadsereg – akárcsak pár hónappal korábban a nácik – kész listákkal érkezett.
Felkutatott és elvitt mindenkit, akit a kommunista hatalomátvétel szempontjából veszélyesnek ítélt.
Volt miniszterelnököket, minisztereket, parlamenti képviselőket, nagyköveteket, katonatiszteket, papokat, tanárokat.
Vitték válogatás nélkül a munkaképes fiatalokat, többségük még nem töltötte be a huszadik életévét.
A „malenkij robotra” elhurcoltak először Magyarország területén gyűjtőtáborokba, majd átmenőtáborokba kerültek:
Máramarosszigetre, Foksányba, Brassóba, Temesvárra. Innen több hetes, marhavagonokban történő szállítás után érkeztek meg az életben maradottak a szovjet lágervilág mintegy kétezer táborába.
Több mint hétszázezer magyart nyelt el a Szovjetunió egész területét behálózó Gulág birodalma.
Több százra tehető azoknak a magyar állampolgároknak a száma, akiket szovjet hadbíróságok ítéltek halálra vagy hosszú szabadságvesztésre, ahogy ők nevezték: „javító kényszermunkára”.
A kivégzettek esetében nem volt vizsgálat, bizonyítás, csak ítélet, melyet azonnal végrehajtottak.
Akik túlélték, csak az 1950-es évek első felében hagyhatták el a Szovjetuniót.
Sokan azonban még a büntetés lejárta után sem térhettek haza családjukhoz, hiszen a magyar határon az államvédelmi hatóság emberei fogadták őket.
Egy részüket internálták, mások hazamehettek, de őket is titoktartásra kötelezték.
A rendszerváltásig hallgatniuk kellett.
Tragikus, hogy az utolsó magyar hadifogoly, Toma András csak 2000-ben érkezett haza Magyarországra.