Nem engedték be a kórházba a haldokló édesanyjához, szívszaggató sorokban írta le fájdalmát
Egy, az édesanyját elvesztő magyar nő egy Facebook-bejegyzésben mesélte el a személyes tragédiáját.
Hogy történhet meg egy ilyen a magyar egészségügyben?!
Ráadásul ő is ápolónő volt 40 évig!!! És így kellett “bevégeznie”…!
“Senki nem simogatta meg a homlokát, senki nem törölte meg az ajkát nedves kendővel, senki nem tudta, hogy ott agonizál.Így ment el Ő, aki 40 évig adott másoknak enyhülést. “
Egy, az édesanyját elvesztő magyar nő egy Facebook-bejegyzésben mesélte el a személyes tragédiáját. A bejegyzés tartalmát a szerző engedélyével közöljük.
„Édesanyámról…
Ápolónő volt 40 évig. Nem volt nagy diagnoszta, nem tudta az összes orvosi latint. Az ő erőssége a gyengédség volt. Az ápolás.
A puha érintés, amivel bepelenkázta a pici babákat, ahogy játékokat gyártott lefogyott ragtapaszgurigákból, ahogy az injekciót adta – érzéke volt ahhoz, hogy ne fájjon –, a legreménytelenebb vénákat is egyből megtalálta infúzióhoz – sokszor hívták is az orvosok: »Mártika nővér, segítsen, nem találom a vénát«, ahogy szilvesztereken teát főzött éjfélkor a betegeknek, a sok-sok túlóra, amikor bent maradt segíteni a munkatársainak, a szelídség, ahogy utolsó útjukra kísérte a haldoklókat… Az ő műszakja után nem volt piros babapopsi, időseknek felfekvés. Száraz, meleg, puha kezével és bárányszelídséggel ápolt.
Ez volt a mindene: a hivatása.
Anyának türelmes, okos, következetes és csupa gyermek volt. Vele lehehett jézuskát feküdni a hóban, napocskát firkálni a lábujjára, szappanhabot fújni… 3 évesen már beiratott minket a gyerekkönytárba…és csak mesélt, mesélt és énekelt…
Az volt a kívánsága, hogy nem akar kórházban meghalni. Én ezt megígértem neki már 30 éve… és azóta is mindig… És eljött a nap, és döntést hoztam, hogy oxigénre van szüksége.
Bekerült a C2 osztályra, ahol egy picit jobban lett. Aztán elkapott egy házi fertőzést… és rohamosan romlani kezdett az állapota.
A Messengeren írt nekem, hogy »Elindultam odafelé«…
A nővérkék jelezték, hogy már nagyon-nagyon gyenge… hétvége volt. Hétfőn kértem különleges látogatási engedêlyt, hogy elkísérjem az utolsó útján, hogy megcsókoljam a kezét… Egy érthetetlen, hamis információ alapján nem engedélyezték a látogatást. Halálos ágyából kirángatták és betegszállító tragaccsal átvitték a C1 osztályra, ahol pár órán belül elhunyt… máig nem tudom hol, mert a nővérek este 6-kor, 9-kor és 11-kor azt mondták – iszonyú durva hangnemben –, hogy ilyen nevű betegük nincs.
Orvos nem értesített az állítólagos 20 óra 40-kor bekövetkezett tragédiáról.
A kórház illetékesei sűrű elnézések közepette bocsánatért esdekeltek, »hogy ezt elnézték«.
Az egyik telefonálásomkor egy »főilletékes« rettenetes hangnemben beszélt velem. »Mondja meg a kedves hozzátartozójának, hogy nyissa ki a viziten a száját és ne telefonon üzengessen.
Honnan tudjam, hogy az igaz, amit maga itt mond!« Ezt mondta a 85 éves, nagyothalló édesanyámról, amikor a szkafanderbe beöltözve még szájról sem tudott olvasni. Még a halála előtt kirázták a maradék lelkét az átszállítással és ott nem is tudták, hogy ki ő.
Senki nem simogatta meg a homlokát, senki nem törölte meg az ajkát nedves kendővel, senki nem tudta, hogy ott agonizál.
Így ment el Ő, aki 40 évig adott másoknak enyhülést.
Az önvád marcangol…
Nem a gyász dühe hajt, hogy rákenjem másokra…
Azt kérdezem, MIÉRT nem engedtek be hozzá????
MIÉRT???
AMIKOR ERRE JOGOM LETT VOLNA?
Ti mit tennétek a helyemben?
Ilyen méltatlan, hálátlan, kegyetlen elmúlást…
Ennyi volt.
Bevégeztetett.”
A nyitókép illusztráció!
