A Kádár-korszak legnagyobb hazugságai, amiről alig beszélnek – miért mindig csak a jót és szépet mondjuk?
Az egyik legtanulságosabb és elgondolkodtatóbb írás az elmúlt évekből a Kádár-rendszer rögvalóságáról. Mert nem minden csak fekete vagy fehér!
A hazug Kádár-nosztalgia margójára…
„Milliószámra épültek az állami lakások, esélyt kaptak a fiatalok arra, hogy kitörjenek a nyomorból, és nemcsak a nyomorból, hanem egyáltalán iskolába, egyetemre jussanak, még az analfabetizmus fölszámolása is tulajdonképpen ehhez kötődik, enni kapott mindenki, felvirágzott a magyar vidék, az ezredéven át ütött magyar vidék”.
A politikai lózungoknak beillő állítások mögé azonban érdemes betekinteni, mert akkor derül ki a teljes igazság.
A milliós nagyságrendű lakásépítkezésekkel kapcsolatban már a számokkal is baj van:
A „milliószámra” kifejezés a magyar nyelv logikája és természete alapján azt sugallja, hogy több millió lakás épült, ezzel szemben a valóság az, hogy 1960-tól (amikor átadták az első kísérleti jellegű, kohósalakos technológiával épült panelházat az akkori Sztálinvárosban, amit aztán egy év múlva átkereszteltek az úgyszintén kevéssé romantikus Dunaújváros névre) mindösszesen 788 ezer panel épült, tehát már csak számszakilag sem beszélhetünk semmiképpen milliós nagyságrendű építkezésekről.
Ráadásul pusztán a számokkal takarózni ez esetben igencsak álságos felvetés, ugyanis a Kádár-rendszer harminchárom éve alatt az építkezések minőségével – kis kivételtől eltekintve – éppen a szocializmus egyéni érdekeket háttérbe helyező alapvetése miatt mindvégig baj volt.
Az „esélyt kaptak a fiatalok arra, hogy kitörjenek a nyomorból” kitétellel is van néhány alapvető probléma.
Nehezen lehetett kitörni a hétköznapiságból, illetve egyetlen mód kínálkozott erre (az emigráláson kívül, amit a kommunisták dehonesztálóan disszidálásnak neveztek, továbbá ha valaki nemzetközi szinten is kimagaslót nyújtott sportban, illetve egyes nagyon ritka esetekben a művészetekben), a párttagság.
Ha valaki belépett a pártba, akkor esélye lett arra, hogy átlag feletti fizetése legyen, kiemelkedjen a többiek közül és jobban megbecsüljék, ha jól helyezkedik.
Éppen ezért lehet a megúszásra játszó, falhoz dörgölőző és egérként beszürkülő, ugyanakkor kis előnyökért elvtelen kompromisszumok sokaságára hajlandó kisemberek számára kellőképpen kitalált és kifejlesztett világnak nevezni a Kádár-rendszert.
A nyomor persze nagyon képlékeny fogalom, és az is igaz, hogy emelkedett az életszínvonal 1945 előtthöz képest Kádár alatt, de azért azt nem lehet mondani, hogy mi lettünk volna a „legvidámabb barakk” – ahogy azt a rezsim előszeretettel terjesztette magáról –, mert már ha csak a puszta számadatokat tekintjük, az egy főre eső GDP tekintetében az NDK, és időnként még Csehszlovákia is megelőzött bennünket.
Ezenkívül pedig ne felejtsük el, hogy az életszínvonal emelését a Kádár-rendszer nem azzal érte el, hogy termelékenyek voltak a gyáraink és általában véve a gazdaságunk, hanem külföldről finanszírozta, magyarán:
Eladósította az országot, miközben a néhány beavatotton kívül mindenki azt hitte, hogy nálunk „minden nagyon szép, minden nagyon jó”.
Innen ered a kádári nosztalgia, az, hogy sokan a mai napig abban a tévhitben vannak, hogy a pártállami időkben ingyen volt a víz, a villany és persze a lakhatás is.
Viszonylag olcsó volt persze minden, de mindez azon az áron valósult meg, hogy az állam vállalhatatlan módon és mennyiségben vette fel a külföldi hiteleket, hogy azokat legalábbis részben a fogyasztói árak dotálására fordítsa.
