A covid túloldalán voltam, …de voltak, AKIK SEGÍTETTETEK ÉLETBEN MARADNOM!!!

Végtelen hálával gondolok arra, ahogyan segítettek véget vetni annak a kínlódásnak, amit átéltem 2020.szeptember és októberében az orvosaim, és a nővérkéim szolnoki HETÉNYI KÓRHÁZ, intenzív és covid osztályán.

Milyen fura fintora az életnek, – több, mint valószínű, – hogy senkit nem ismernék fel a való életben, hiszen a védőruhák miatt csak tekintetekre, hangokra és tapintásokra emlékszem. Ezerféle érintésre, hangra, szemöldökre, pillantásra, és szóra, gesztusra és magyarázatokra, simításra, amit hol a lelkem kapott, hol a testem, hol pedig az értelmem…

Olyan profi, és olyan emberi ellátásban volt részem ismeretlenül, protekció és hálapénz nélkül, hogy ezt csak az hiszi el, aki ismer engem, vagy ezeken az osztályon dolgozókat.

Az állapotom kritikus lett, a családommal közölték, hogy olyan súlyos az állapotom, hogy kb. 2 lehetőség van, vagy szövődmények maradnak, és akár maradandó is lehet, vagy nem megyek soha többet haza. Hála égnek győztünk, de ez nekem egyedül nem ment volna!

Azon túl, hogy megmentették az életem, apróságnak tűnő dolgok segítettek emberi lénynek maradnom.

HÁLÁS vagyok a magyarázatokért, hogy mit miért csináltak velem! Nem sokáig voltam értelmemnél naponta az elején, de ittam magamba minden szót, hogy megcsinálhassam az aznapi penzumot, ha beleszakadok akkor is! Sokat jelentettek nekem. Mit sokat? Szinte mindent, hogy megértettem!!!

HÁLÁS vagyok, amikor azt mondták: „bocsánat, szúrni fogok, fájni fog”!

HÁLÁS vagyok a copfomért, amikor kicseréltétek a csatomat, hogy ne nyomjon! Higgyétek el, magamnak nem tudtam volna…
Amikor elhúzták az orrom előtt az ételt… (szinte csak a szagokra emlékszem),… és arra, hogy ebből tudtam a napszakot: ha levesillat volt, akkor dél…

Megdicsértek, hogy milyen ügyesen szipákolom a vizet a fecskendőből egyedül… (te jó ég, mint egy baba, de addig ők itattak…)

Arra is emlékszem, hogy egy nővérke a saját joghurtját adta nekem, azt kérdezték mit ennék, és én akkor még csak inni tudtam… Minden érintésre emlékszem, amivel ellenőrizték minden porcikámat… Ahogy a lepedőt cserélték, de a szigorra is, ahogy rám szóltak, hogy nana, most már vissza azt az oxigént!

Emlékszem egy éjszaka arra ébredtem, hogy alig tudta megigazítani a vérnyomásmérőt egy kis tündér nővérke, mert úgy bealudtam…

És a felszeletelt almát is köszönöm, amit alvás közben kaptam a kórházi étkezésen kívül, …és ahogy azt is megkönnyeztem, ugyanúgy sírva írom a szavakat most. Mindenért hálás vagyok, amit érzékeltem abban a „baba” állapotban az orvosoktól, és a nővérkéktől!

Se szeri se száma ezeknek az „apró” dolgoknak, amiket a mai napig emlegetek a családomnak, de a legnagyobb dolog számomra azt volt látni, hogy mindez mekkora profizmust, tudást, koncentrációt, dokumentációt, és legfőképpen csapatjátékot igényel, hogy micsoda team munka folyik a háttérben: ahogy minden nap megszületett a döntés:

„hogyan tovább ezzel a beteggel”?

Hála égnek, segítettek a testemnek, hogy visszatérjek az élők sorába, hogy újra gondolkodni, érezni és ÉLNI tudjak!!!

Köszönöm, köszönöm, köszönöm!!! Adrienn Gazsó Réka Plesóczkyné Szurgent Rebeka Kalocsai Anett Vakhal és a 12 orvos, és a 22 nővérke, akiket nem ismerek itt a FB-on!

Forrás: facebook