“A halál nem opció”: Nikoletta nyirokrákos férje elképesztő erővel küzd a gyógyulásért
A négygyerekes édesapa, Vörös Zoltán szívvel teli küzdelmére egy az egész ország felfigyelt.
Decemberben egy fiatalasszony figyelemfelhívó videója került fel az internetre, amiben azt kérte, hogy segítsenek neki megmenteni a férjét. Az izraeli beavatkozásra a közösségi összefogás révén hamar meglett a szükséges pénz, a terápia sikeres volt, de azóta is számos újabb nehézséggel kellett megküzdenie Vörös Zoltánnak és az életéért elementáris erővel küzdő feleségének, Vörös-Táncsics Nikolettának.
Boldog családként élt kétéves kislányukkal, Fruzsinával a Vörös házaspár, amikor kiderült: Zoli, a családapa ritka nyirokrákja kiújult. Mindez akkor, amikor a feleség, Niki, 6 hónapos terhes volt, a ma 1 éves ikrekkel: Endrével és Miksával…
A villamosmérnökként dolgozó családapa – akinek a három kicsi mellett egy Hanna nevű 11 éves nagylánya is van az előző kapcsolatából – látott a világhálón egy új típusú kezelést, ami itthon még nem érhető el.
Tavaly ősszel, amikor kiderült, hogy a tumor nem reagál a szokásos kezelésekre, megkérdezte orvosát, hogy vajon ez megmenthetné-e az életét.
A válasz az volt, hogy jó eséllyel igen, de nem sokat ad arra, hogy a rengeteg pénzbe kerülő terápiára ki tudjanak jutni. A 32 éves diplomás ápoló, hamarosan közgazdászként dolgozó feleség azonban nem tétlenkedett, azonnal akcióba lépett.
“Elkezdtünk keresgélni, s nagyjából két hét alatt felkutattuk és írtunk a világ összes olyan kórházának, ahol elérhető ez a fajta terápia, hogy fogadnak-e, mennyibe kerül” – idézi fel a kezdeti tapogatózást Vörös-Táncsics Nikoletta.
“Izrael volt az első célpont, mert a világ 10 legjobb kórházában benne van, és nincs is messze, de nem reagáltak. Ezért Münchenre esett a választás, ott 250 millió forint lett volna a kezelés, minden járulékos költséggel, de valami csoda folytán az első müncheni találkozó előtt pár nappal jelentkeztek Izraelből, hogy mehetünk, így kevesebb, mint harmadáron megkaphatja a kezelést” – teszi hozzá.
A továbbiakról ezt meséli:
“Tavaly szeptemberben szerettem volna gyűjtést indítani, valamiért nagyon erősen hittem benne, hogy sikerül. Nem sokkal később azonban elkezdődött az első, majd a második hatalmas volumenű gyűjtés két kisgyereknek. Ekkor azt éreztem, itt a vége, emellett mi labdába sem rúghatunk. Ennek ellenére elkészült a videónk, s végül december 9-én nem lehetett tovább várni, elindítottuk a Zoli – legyőzöm a rákot csoportot és oldalt a Facebookon.
Kemény volt, napi 18-20 óra munkám volt vele a három pici mellett. Mindenkinek válaszoltam, aki írt, kérdezett, hiszen rajtam állt, vagy bukott a ‘projekt sikere’. Zoli kórházban volt, de nekem csak az lebegett a szemem előtt, hogy meg kell mentenem a páromat, a gyerekeink apját. Nem volt olyan opció a fejemben, hogy nem sikerül. S csodák csodájára picivel több, mint 1 hónap alatt sikerült.”
– Idén január végén a három kicsivel már Tel-Avivban voltatok, ahol a CAR-T elnevezésű terápián esett át a férjed, ami a tumor kétharmadát elpusztította. A járványhelyzet közepette aztán kalandos szervezés által egy hatszemélyes kisgéppel repültetek haza, majd nem sokkal később újabb rossz hírt kaptatok…
– Áprilisban vártuk a nagy eredményt, de a jó hírek elfogytak. Sajnos nem sikerült a teljes megsemmisítés a tumorra nézve, maradtak még aktív pontok, így folytatni kellett a kezelést. Persze ez is jó eredmény, esély sem volt eddig eljutni a kemoterápiákkal, csak a kedvező véreredmények után nem ezt vártuk.
Az Izraeli orvos az itthoniakkal közösen döntött Zoli további kezeléséről. Már odakint meg akarta transzplantálni a doktor, de erre se pénzünk nem lett volna, s a járvány miatt esélytelennek látta, hogy megfelelő donort találjanak. Így hazajöttünk, és Zoli öccse lett a tökéletes donor.
– A férjed 37 napig volt a sterilboxban, a napokban mehetett haza. Időközben is felléptek kisebb-nagyobb egészségi problémák, de ti mindketten elképesztő hittel és kitartással mentek előre.
– Nincs más választásunk, ha Zoli élni akar, mennünk kell, megmászhatatlan hegyeket megmászni, ledönthetetlen falakat ledönteni. Van egy kedvenc mondásom: “nem tudtam, hogy lehetetlen, ezért megcsináltam”. Mi sokszor hallottuk, hogy lehetetlen, és pont ezért csináltuk/csináljuk meg. Mert a lehetetlen számomra azt jelenti, hogy feladtuk. Mi pedig nem adjuk fel, mert együtt szeretnénk felnevelni a gyerekeket, s oly sok szépség vár még ránk.
Nekem Zoli a legjobb barátom, a szerelmem, a lelki társam. Belehalnék, ha nem tennék meg érte mindent és még annál is többet. Sokszor voltunk persze mélyponton. Természetesen átbeszéltük azokat a lépéseket is, amik a történetünk sikertelensége esetén lépnének életbe.
– Zoli betegsége megváltoztatta a hozzáállásodat az élethez?
Igen, sok mindenben. Rendkívül pozitívan csalódtam az emberekben. Rájöttem, hogy egyetlen akadály létezik, s az nem más, mint az ember saját maga. Ha van egy cél, azt el kell dönteni, hogy el fogod érni, s ha kitartó vagy, sikerül.
Átrendeződtek a prioritásaim. Nagyjából semmi nem fontos, csak az egészség. Tudom, közhelynek hangzik… De baromira nem az. Sokan nem is veszik észre, milyen jó életük van. Szeretnek panaszkodni, hajlamosak a rossz dolgokra fókuszálni. Ezek azonban nem visznek előre.
Mi megtanultuk élvezni az apró dolgokat. Meglátni az apró szépségeket, belevinni a brutális határok között zajló életünkbe a boldogságot. Persze, hogy kegyetlenül nehéz. Volt, hogy hatalmas hassal ordítva sírtam otthon, amikor egyedül voltam, hisz a dühnek ki kell jönnie. Az biztos, hogy amikor ennek vége lesz, újra kell tanuljuk a férfi és női szerepeket, mert ezek nagyon eltolódtak. De ez már szuper jó lesz, várom, hogy végre egy szürke, hétköznapi háromgyerekes anyuka lehessek.
