Egy teknősről készült felvételen sír a világ: ilyen fájdalmat okozunk a természetnek nap mint nap!
Mikor ébredünk már fel végre, és teszünk valamit?!
Mindannyian lassítunk kicsit, amikor iszonyatos baleset helyszíne mellett autózunk el, mindannyian megállunk a tévé előtt, ha azt halljuk-látjuk, hogy lelőtte, fölrobbantotta, meggyilkolta – mind azt gondoljuk ilyenkor tudatalattinkban meg-megborzongva:
de jó, hogy nem én, nem velem, nem engem…
De bizony hogy én, velem, engem! Meg a többieket is mind: minden élőt.
Mert a műanyagban nincs meg a kellő tapintat, a műanyag szemétbe dobva sem tágít tőlünk, gonoszul bosszút áll azért, hogy éppen ilyennek találtuk ki annak idején.
Nem hagy itt bennünket, nem temeti magát szemérmesen a föld legmélyére, nem enyészik el csöndben, észrevétlenül.
Jó, tudom, a számok csak számok. Nyolcmillió tonna plasztik az óceánokban ugyan mennyivel fontosabb, mint harminc deka szalámi a boltban?
Ezért ajánlom a filmet, amelyhez a link vezet. Ki-ki nézze, amíg bírja; én fél percig bírtam.
A vészben vétlenek: a plasztik szívószál gyötörte teknős, a plasztikkal tömött, holt albatroszfióka, a nejlonzacskó fojtogatta gólya talán eléri, hogy legalább a szívünkkel megértsük: az óceáni plasztik van olyan fontos, mint a bolti téliszalámi.
A klímaváltozás ténye visszavonhatatlan, a lakás padlóján-plafonján már kitörölhetetlen nyomokat hagytunk.
A plasztikszennyezés, ha nagy üggyel-bajjal is, tán még orvosolható.
Csak kapjuk már végre össze magunkat!
Mert milyen jó lenne, ha egyszer majd azt mondhatnánk pironkodó arccal:
„Bocs, Anya, mi voltunk, kicsit megvadultunk… De most már rend van, összetakarítottunk mindent szépen.”
Borzalmas…
Valaha lesz változás, vagy az ember ennyire önző, gyarló marad? Mert ha ez így marad, akkor megérdemeljük, hogy a Föld egy nap csak úgy megrázza magát, és elpusztítsa a fajunkat.
Olyanok állatok pusztulnak ugyanis tömegével, melyek jóval azelőtt itt voltak, hogy mi ide tolakodtunk, és elkezdtünk módszeresen tönkretenni mindent magunk körül…
