CímlapsztorikEgészségünkÉrdekes világ

Nem engedték be a kórházba a haldokló édesanyjához, szívszaggató sorokban írta le fájdalmát

Egy, az édesanyját elvesztő magyar nő egy Facebook-bejegyzésben mesélte el a személyes tragédiáját.

Hogy történhet meg egy ilyen a magyar egészségügyben?!

Ráadásul ő is ápolónő volt 40 évig!!! És így kellett “bevégeznie”…!

Hirdetés

“Senki nem simogatta meg a homlokát, senki nem törölte meg az ajkát nedves kendővel, senki nem tudta, hogy ott agonizál.Így ment el Ő, aki 40 évig adott másoknak enyhülést. “

Egy, az édesanyját elvesztő magyar nő egy Facebook-bejegyzésben mesélte el a személyes tragédiáját. A bejegyzés tartalmát a szerző engedélyével közöljük.

„Édesanyámról…

Ápolónő volt 40 évig. Nem volt nagy diagnoszta, nem tudta az összes orvosi latint. Az ő erőssége a gyengédség volt. Az ápolás.

A puha érintés, amivel bepelenkázta a pici babákat, ahogy játékokat gyártott lefogyott ragtapaszgurigákból, ahogy az injekciót adta – érzéke volt ahhoz, hogy ne fájjon –, a legreménytelenebb vénákat is egyből megtalálta infúzióhoz – sokszor hívták is az orvosok: »Mártika nővér, segítsen, nem találom a vénát«, ahogy szilvesztereken teát főzött éjfélkor a betegeknek, a sok-sok túlóra, amikor bent maradt segíteni a munkatársainak, a szelídség, ahogy utolsó útjukra kísérte a haldoklókat… Az ő műszakja után nem volt piros babapopsi, időseknek felfekvés. Száraz, meleg, puha kezével és bárányszelídséggel ápolt.

Ez volt a mindene: a hivatása.

Anyának türelmes, okos, következetes és csupa gyermek volt. Vele lehehett jézuskát feküdni a hóban, napocskát firkálni a lábujjára, szappanhabot fújni… 3 évesen már beiratott minket a gyerekkönytárba…és csak mesélt, mesélt és énekelt…

Az volt a kívánsága, hogy nem akar kórházban meghalni. Én ezt megígértem neki már 30 éve… és azóta is mindig… És eljött a nap, és döntést hoztam, hogy oxigénre van szüksége.

Bekerült a C2 osztályra, ahol egy picit jobban lett. Aztán elkapott egy házi fertőzést… és rohamosan romlani kezdett az állapota.

Hirdetés

A Messengeren írt nekem, hogy »Elindultam odafelé«…

A nővérkék jelezték, hogy már nagyon-nagyon gyenge… hétvége volt. Hétfőn kértem különleges látogatási engedêlyt, hogy elkísérjem az utolsó útján, hogy megcsókoljam a kezét… Egy érthetetlen, hamis információ alapján nem engedélyezték a látogatást. Halálos ágyából kirángatták és betegszállító tragaccsal átvitték a C1 osztályra, ahol pár órán belül elhunyt… máig nem tudom hol, mert a nővérek este 6-kor, 9-kor és 11-kor azt mondták – iszonyú durva hangnemben –, hogy ilyen nevű betegük nincs.

Orvos nem értesített az állítólagos 20 óra 40-kor bekövetkezett tragédiáról.

A kórház illetékesei sűrű elnézések közepette bocsánatért esdekeltek, »hogy ezt elnézték«.

Az egyik telefonálásomkor egy »főilletékes« rettenetes hangnemben beszélt velem. »Mondja meg a kedves hozzátartozójának, hogy nyissa ki a viziten a száját és ne telefonon üzengessen.

Honnan tudjam, hogy az igaz, amit maga itt mond!« Ezt mondta a 85 éves, nagyothalló édesanyámról, amikor a szkafanderbe beöltözve még szájról sem tudott olvasni. Még a halála előtt kirázták a maradék lelkét az átszállítással és ott nem is tudták, hogy ki ő.

Senki nem simogatta meg a homlokát, senki nem törölte meg az ajkát nedves kendővel, senki nem tudta, hogy ott agonizál.

Így ment el Ő, aki 40 évig adott másoknak enyhülést.

Az önvád marcangol…

Nem a gyász dühe hajt, hogy rákenjem másokra…

Azt kérdezem, MIÉRT nem engedtek be hozzá????

MIÉRT???

AMIKOR ERRE JOGOM LETT VOLNA?

Ti mit tennétek a helyemben?

Ilyen méltatlan, hálátlan, kegyetlen elmúlást…

Ennyi volt.

Bevégeztetett.”

A nyitókép illusztráció!

Mondd el a véleményed, kíváncsiak vagyunk rá!

Kérjük kedveld partner oldalunkat, ezzel is támogatva az oldal további működését

Ezzel egyúttal támogatod munkánkat.