9 évig vigyázott a beteg férjére, egy nap korábban ért haza és látta, hogy sétál
Nagyon tanulságos és roppant elgondolkodtató történet…
Kilenc éven át éjjel-nappal ápoltam kerekesszékes férjemet, hogy aztán egy nap korán hazatérve a munkából lássam, hogy áll a lábán. Legnagyobb megdöbbenésemre még több meglepetés várt rám.
A házasságom olyan volt, mint egy valóra vált álom. Amikor Christian és én felhúztuk a gyűrűket, izgatottan vártuk, hogy egy gyönyörű közös fejezetet kezdjünk.
Életünk legszebb napjait éltük, és egy évvel később megszületett a lányunk, Hope. Ennél jobb életet nem is kívánhattam volna. Milyen boldogok voltunk együtt, és mennyire irigyeltek a barátaim!
“Jill, neked van a legjobb társad a világon!” Minden tökéletes volt, zökkenőmentes, nevezd csak meg, és én ezt éltem.
Az életem napról napra jobb és szebb lett. Észre sem vettem, hogy tizenkét év telt el úgy, hogy Christian, Hope és én buta vicceken nevettünk, grilleztünk a hátsó kertünkben, és felváltva főztünk.
Hűha! Annyira boldog voltam, és mielőtt újabb okot találhattam volna a mosolygásra, mindössze két nappal Christian 37. születésnapja után egy telefonhívás a kórházból pokollá változtatta az életünket…
“Mi? N-n-nem, azt hiszem, tévedsz. A férjem most biztosan a Miamiba tartó gépen van” – borzongtam meg a gondolatra, hogy a repülőtér közelében lévő baleseti helyszínről viszik a kórházba.
“Mrs. Leeds, az utolsó híváslistáján megtaláltuk az ön számát ‘Feleségem’ néven elmentve. A férje balesetet szenvedett. Kérem, jöjjön a kórházba.”
Összeestem a kanapén, képtelen voltam elhinni, hogy mi igaz és mi nem.
Nem, Christian, nem hagyom, hogy bármi történjen veled – sírtam. Hope odafutott hozzám, és rohantunk a kórházba. Christian azt mondta, hogy találkozik valakivel Miamiban az új vállalkozással kapcsolatban, amit be akar indítani. Emlékszem, olyan izgatott volt, amikor reggel elindult a repülőtérre.
A szívem hevesebben kezdett verni, amikor bevonultam a kórterembe, és az orvos közölte velem, hogy Christian gerincsérülés miatt elvesztette a járóképességét.
“Ő tudja?” Kérdeztem az orvost, miközben könnyek csordultak a szemembe.
“Mrs. Leeds, kérem, maradjon erős” – ez volt minden, amit mondott, és elsétált, nem válaszolva a kérdésemre.
Nem tudtam elhinni, hogy a tökéletes életemnek épp most lett vége. A férjem nem tudott járni. Nem érezte a lábát. Nem tudott mozogni.
Mindenben ránk lett utalva, és tudom, milyen nehéznek érezte a szívét minden alkalommal, amikor megkért, hogy segítsek neki még az olyan alapvető dolgokban is, mint a mosogatás vagy a mosdó használata.
Ó, Christian, nem bírom elviselni, hogy így küzdesz! A szívem felsikoltott a fájdalomtól.
Néhány nappal később Christian-t kiengedték a kórházból, és hazamentünk. Nem tudtam összeszedni a bátorságomat, hogy vezessek, de megtettem, és a tükörből ellenőriztem a férjemet. Elveszettnek tűnt, és tudtam, hogy utálja a kerekesszékét. Szilárdan emlékeztetette a fogyatékosságára, de talán nem lesz esélye megszabadulni tőle, aggódtam.
Az életem megváltozott attól a naptól kezdve, hogy hazajött. Úgy döntöttem, hogy visszamegyek dolgozni. Korábban egy magánvállalatnál voltam hivatalnok, és a házasság után felmondtam. Most azonban szükségem volt egy stabil jövedelemforrásra. Nem akartam, hogy Christian tehernek érezze magát. Nem is volt az. Egyáltalán nem. Ő volt és mindig is ő lesz az életem férfija.
Hetekig kerestem megfelelő munkát. Tudtam, hogy Christian ideges, de nem akartam erőltetni. Aztán találtam egy állást egy exportcégnél, és elkezdtem pénzt keresni, hogy gondoskodhassak a lányomról és a férjemről. Én voltam a ház egyetlen kenyérkeresője. Nem voltak többé cicabulik vagy lógások a barátaimmal. Nem volt többé vásárlás és mozi estek. Nincs többé nyaralás és nincs többé foci. Még a labdát is elrejtettem, mert nem akartam, hogy bármi is emlékeztesse Christiant a fogyatékosságára. Csak azt akartam, hogy normálisnak érezze magát és elfogadja önmagát.
Öt év telt el. Kezdtem a koromhoz képest idősebbnek látszani.
A munka eluralkodott rajtam. Egy nap megláttam, hogy Christian a küszöbön vár rám a kerekesszékében. Láttam, hogy integet, és hirtelen abbamaradt a gesztikulálás. Visszavonult a házba, miután látta, hogy a főnököm segít nekem nehéz élelmiszercsomagokat cipelni a kocsi csomagtartójából.
Néhány hónapja eladtam az autónkat, hogy kifizethessem Christian kezelését. Naponta busszal jártam az irodámba, de aznap este a főnököm, Victor, egy középkorú, háromgyerekes nős férfi felajánlotta, hogy hazavisz a boltból.
Attól a naptól kezdve furcsa változást vettem észre Christianon.
A férjem, aki még a leghülyébb viccemen is nevetett, most nem volt hajlandó mosolyogni. Nem vacsorázott velem. A romantikus beszélgetéseink a teraszon esős estéken a semmibe merültek.
Tudtam, hogy nem dühös vagy gyanakvó. De úgy tűnt, valami zavarta.. De mi volt az? Folyton ezt kérdezgettem magamtól, de nem találtam semmi nyomot, egészen egy szép napig.
Ne feledjék, szívemet, lelkemet és időmet annak szenteltem, hogy a családom erős maradjon. Christian és Hope olyanok voltak a kezemben, mint a kismadarak.
Éjjel-nappal vigyáztam rájuk. Elfelejtettem, hogy elkezdtem öregedni. Nem vettem észre, hogy a lányom már 21 éves, és szerelmes. Esküvőről álmodott, és nekem többet kellett dolgoznom, hogy pénzt gyűjtsek rá. Az ő álma volt az én valóságom.
Túlórázni kezdtem, aztán egy nap Christian átnyújtotta a névjegyét.
“Mi az, drágám?” Kérdeztem tőle kíváncsian.
“Kölcsönkértem egy kis pénzt a barátaimtól. Vedd el, és készítsd elő a dolgokat a lányunk esküvőjére” – mondta.
“Micsoda? Már megint pénzt vettél el a barátaidtól?” Megdöbbentem.
Christian nem szólt többet, és elkanyarodott. Aztán elkezdett havonta több pénzt hozni, és azt mondta, hogy a barátaitól kért kölcsön, akiket korábban soha nem láttam és nem ismertem. Már több mint két éve csinálta ezt, és néha elgondolkodtam azon, hogy a barátai hogyan tudnak neki havonta ennyi pénzt adni.
Hogyan fogjuk visszafizetni? Számos kétség kísértett, de túlságosan elfoglalt voltam ahhoz, hogy bármit is megállapítsak. Akkoriban csak a lányom esküvője számított. Ez volt az ő álma, és kész voltam mindenre elmenni, hogy valóra váljon.
Egy nap a szokásosnál korábban értem haza a munkából, és a férjemet a konyhában találtam. Megdörzsöltem a szemem és… Ó, Istenem!
A FÉRJEM ÁLLT A LÁBÁN!
Megdöbbentem, és ahogy közelebb futottam, egy gyönyörű fiatal nőt láttam ott.
“Mi történik itt, és ki ez?”. Rontottam be, szememből folytak a könnyek.
Örülni akartam, hogy Christian képes volt állni, mozogni és járni. De az, hogy egy fiatal nővel láttam őt, bosszantott. Számos gyanú bombázta az elmémet, de a szívem nem volt hajlandó hallgatni rá.
“Christian, megcsaltál?” Kiáltottam, anélkül, hogy tudtam volna az igazságot, amit eltitkolt előlem.
“Édesem, Isten hozott itthon. Nézd… Állok! Hát nem csodálatos? Hát nem vagy boldog?” Christian odabicegett hozzám, mintha mi sem történt volna. Mintha tiszta lenne. Megsértődtem, de vajon olyan feleség voltam-e, aki rúzsfoltokat keres, és új parfümillatot szaglászik rajta? Nem, nem voltam ennyire kegyetlen vagy paranoiás.
“De miért csaltál meg engem?” Kérdeztem tőle, csak hogy megtudjam, a nő, Esther, rehabilitációs nővér volt.
“Ő MI??” Megdöbbentem.
“Édesem, nyugodj meg. Ő csak az ápolónőm, és annyi idős, mint a lányunk”
Még mindig tisztázni kellett a dolgokat. Fogalmam sem volt, hogy mi folyik itt. Ekkor Christian bevallott valamit, amit a hátam mögött csinált az elmúlt években.
“Összetörtem, amikor megláttam, hogy a főnöködtől kapsz segítséget” – kezdte.
“Elkezdtem pályázatokat küldeni távmunkákra, és kaptam egy remek állást, ahol otthonról dolgozhattam. Nem kértem kölcsön pénzt a barátaimtól. Megdolgoztam érte, de nem akartam, hogy tudd!”
Most jöttem rá, hogy Christian miért volt állandóan a laptopjával elfoglalva. Akárhányszor megkérdeztem, mindig azt mondta, hogy játszik. Pedig keményen dolgozott, hogy bebizonyítsa, nem teher a vállunkon… hogy fogyatékos, de nem alkalmatlan.
“Ekkor tettem egy ígéretet magamnak” – folytatta. “A lányunkat a saját lábamon akartam az oltár elé vezetni. Titokban minden délután edzettem az ápolónőmmel, egészen az estig, mielőtt hazaértetek a munkából. Meg akartalak lepni titeket mindkettőtöket az esküvőn.”
Könnyek folytak a szememből, miközben Christian karjaiba vetettem magam, és végigcsókoltam az arcát. Esther elpirult, és távozott, tiszteletben tartva a privát szféránkat.
Christian és én hosszan ölelkeztünk, és megkért, hogy ígérjem meg, hogy nem árulok el semmit a lányunknak. Vártunk az esküvőjéig, és végre eljött a nagy nap. Szegény Hopenak fogalma sem volt arról az édes, könnyfakasztó meglepetésről, amit Christian aznap kitalált neki.
Végül, a lányunk esküvőjén…
A vendégek özönlöttek a templomba, amikor a pap elkezdte az esküvői misét. Peter, a lányom vőlegénye és a többiek türelmetlenül várták, hogy megjelenjen abban az álomszerű, mesebeli menyasszonyi ruhában.
“Anya, innen átveszem apát” – mondta fájdalmasan, könnyeit elrejtve, miközben Christian kerekesszéke mögé lépett, és elkezdte tolni.
Aztán hirtelen: “Édesem, állj meg egy pillanatra!” – szólt Christian. Tudtam, hogy ez érzelmek és könnyek robbanása lesz mind a lányom, mind az apja számára. Csak álltam egy sarokba, és készenlétben tartottam a zsebkendőket.
Miközben Hope értetlenül nézett, és a vendégek megfordultak, Christian felállt a kerekesszékből, és Hope karját az övé alá szorította.
“Mehetük, drágám?!” – mondta, miközben Hope csak tátogott. Nem tudta felfogni élete legnagyobb meglepetését.
“APA?! Ó, ISTENEM… APA, TE TALPON VAGY… APA!!!”
Hope olyan hangosan kiáltott fel, hogy mindenki meghatódott. Hogy tudtam visszatartani a könnyeimet? Sehogy.
A pap folytatta a misét, és Christian az oltárhoz vezette lányunkat. Ez volt életünk legértékesebb pillanata. Az apa, aki megtanította a lányát az első lépésekre, megtette vele a legnagyobb lépéseket az új élete felé. Sírtam, és legalább egy tucat zsebkendőt eláztattam, de a könnyek nem akartak elállni. Jól mondom, az örömkönnyeket sosem lehet visszatartani, ugye?
Ma már hat év telt el, és a lányomat három gyermekkel áldotta meg az ég. Christian és én nagyszülők vagyunk. Mi mást is kívánhatnánk?
A boldogság akkor tért vissza az életünkbe, amikor azt hittem, mindennek vége. Csodák valóban léteznek, és én minden nap tanúja lehetek ennek. A férjem, Christian a legnagyobb csoda az életemben!
