Máig takargatott, legsötétebb titka az 56-os forradalomnak…
A “pártház” alatti, minden bizonnyal brutális kínzások és vérengzések helyszínéül szolgáló pincebörtönök egy részéről még ma is alig tudni valamit.
Habár egy libanoni vállalkozás megpróbált beakasztani, Dézsy Zoltán bebizonyította, hogy a hírhedt pincebörtönök léteztek!
Két évvel ezelőtt a PestiSrácok.hu olvasóit kértük: segítsék a dokumentumfilm-rendezőt egy talajröntgen-vizsgálat elkészítésében, Önök felhívásunkra közel egymillió forintot össze is dobtak nagylelkűen, de a hírhedt MDP–MSZMP–MSZP-székház új tulajdonosa, egy libanoni vállalkozás az utolsó pillanatban megakadályozta a munkát.
Ám Dézsy Zoltánt – akit e kutakodásáért a rendszerváltást túlélő médiaelit a kilencvenes években agyonheccelt és kirúgatott-kiátkozott a szakmából – egy kis közel-keleti intrika már nem tántorította el, és más módon, aprólékos kutatómunkával, a magyar államigazgatás berkeiben véghezvitt akadályfutással feltárta a titkot.
Kiderült, hogy miként azt az 1956-ban a kétségbeesetten ásó-fúró forradalmárok, majd a Dézsy Pincebörtön című dokumentumfilm-sorozatában megszólaló hiteles szemtanúk állították, Rákosi Mátyás valóban titkos földalatti lejáratot építtetett az Erkel színházbeli díszpáholyától a pártház alatti, a pincebörtönt is magába foglaló objektumig, illetve a 2-es metróhoz kapcsolódó atombunkerekig.
Sőt: Dézsy kiderítette, hogy az elvtársak – perverz módon – egy harmadik lejáratot is létesítettek a Fiumei úti sírkert munkásmozgalmi panteonjában, itt szeretett elvtársaik urnái között rejtőzhettek el a dühös a magyarok elől. Sőt: volt egy negyedik mélybe vezető lépcső, a Mosonyi utcai ávós (ma rendőr) laktanyánál. Dézsy Zoltán filmrendező a PestiSrácok.hu-nak írt hosszú, de olvasmányos és drámai írásában mutatja be kutatómunkáját.
Egyben nagylelkű engedélyével közzétesszük a Pincebörtön című dokumentumfilm digitálisan helyreállított első részét. Az alkotást hosszú idő után a PestiTV tűzte műsorára, hiszen azt az 1994-es szocialista revízió után margóra tették és a liberalizmus nagyobb dicsőségére sokáig csak kisebb társaságok előtt lehetett lejátszani. Íme.
1956 történetében van egy nap, amelyről viszonylag keveset tudunk. Ez a nap október 30-a, a Köztársaság téri kommunista (később szocialista) pártház ostromának napja.
Az ostrom alatt a dühös tömeg ávósokat végzett ki és lincselt meg, az erről szóló képek – az amerikai Life magazin riportja után – bejárták a világot, némi alibit szolgáltatva a „fasiszta csőcselék” megregulázására, azaz a forradalom szovjet eltiprására, Magyarország megszállására.
Arról a rendszerváltásig – sőt, azon túl – nemigen lehetett beszélni, hogy mi váltotta ki a forradalmárok dühét. A szóbeszéd szerint felkelők százait tartották fogva és kínozták a pincebörtönben, valójában a kiszabadításukért tüntetettek a téren. A tüntetőket véres sortűzzel oszlatták fel a kommunisták, ezt követte a tömeg ellencsapása. Vélhetően – miként a Stefka István dokumentumfilmjében taglalt október 25-i Kossuth téri sortűz – ez is tudatos provokáció volt tehát, a néhány meglincselt pártkatona pedig beáldozott sakkbábu.
Ám a Köztársaság teret (mai nevén II. János Pál pápa teret, korábban pedig Tisza Kálmán teret) végül elfoglaló forradalmárok hiába fúrtak-bontottak-ástak napokig, hiába hallották a mélyből jövő ütemes zajokat (egyesek szerint morzejeleket) és hangokat, nem találták a jól álcázott és trükkös módon a pince helyett az emeletről induló lejáratot, a néhány nap pedig kevés volt a közelben futó „piros metró” szintjéig leérő műtárgyak felbontásához.
Ezek után talán nem is meglepő, hogy a Budapestre benyomuló szovjet hadsereg egyik első dolga volt november 4-e reggelén a Köztársaság tér és a pártház visszafoglalása, a kutakodás leállítása.
Dokumentumfilmemből kiderül, hogy Kádár János megszilárduló rezsimje nagy gondot fordított az igazság eltussolására, a fasiszta lincselőkről szóló propaganda életben tartására.
Pénzt, energiát nem kímélve hihetetlen mennyiségű betonnal, földmunkával próbálták meg örökre eltüntetni a hírhedt pincebörtöneket, amelyek kapcsolatban álltak Rákosi föld alatti hálózatával, atombunker-rendszerével. Nem véletlen, hogy a kilencvenes évek elején a médiaháborúban égő posztkádári médiaelit egyik leggyűlöltebb céltáblájává vált a forradalmárok igazságát alátámasztani hivatott Pincebörtön című dokumentumfilm-sorozat, amit gúnnyal és elhallgatással igyekeztek semlegesíteni.
Két évvel ezelőtt a PestiSrácok.hu arra kérte az olvasókat, hogytámogassák a volt Köztársaság téri pártház titkainak feltárást, és az erről tervezett dokumentumfilmem harmadik részét.
Hihetetlenül jó érzés, hogy rengetegen mozdultak meg a felhívásra. A még köztünk lévő ’56-os generációnak és a pesti srácok mai utódainak egyaránt fontos tudni, milyen titkokat rejt ez a hírhedt épület.
Nem csak Magyarországról, hanem külföldről is utaltak.
Több, mint kilencszázezer forint jött össze, amely egy film, illetve egy teljes körű feltárás költségeire ugyan nem elegendő, de mégis hatalmas lökést adott a munkának. Folytattam a kommunista pártközponttal összefüggő létesítmények kutatását is – ugyanis a pártház, mint hatalmi központ nem önmagában létezett: rejtett, átjárható összeköttetésben állt más objektumokkal. Hol pinceszinten, hol az akkor még épülő metrót felhasználva, hol pedig polgári védelmi létesítményekkel kombinálva hoztak létre szupertitkos hálózatot. Tűzfalakat törtek át, rejtett átjárókat építettek – csakúgy, mint az Andrássy úti ávós háztömböknél, illetve sok helyen Budapesten.
A Köztársaság téri pártbizottság épülete a hálózat eleme volt, ahonnan el lehetett jutni az Erkel Színházba, a metró alagútjába, a Magyar Dolgozók Pártjának garázsához (Bezerédj utca 5.) és a Pestvidéki ÁVH (Csokonai utca 14.) épületébe is. Az ötvenes években az ország a III. világháborúra készült, ehhez pedig óvóhelyek, atombiztos bunkerek kellettek a pártelit számára. Itt az ideje, hogy bemutassam feltárásaim eredményeit, és sok fontos, eddig nem publikált információt!
A libanoni befektető mélygarázst is álmodott a pártház helyére építendő lakásokhoz. Bukták, hiszen egy emelet magas betontömbbe ütköztek – itt a betonfeltöltésen belül az emeleti kultúrterembe vezető atombiztos lejárat kürtőjének acélhálói láthatóak.
Nos, a titok nem titok többé, noha az elvtársak mindent megtettek annak érdekében, hogy eltüntessék a műszaki nyomokat, dokumentációkat. A kádári propagandagépezet kitalációnak, legendának állította be a jól álcázott földalatti objektumrendszert, tömeghisztériának, hallucinációnak hazudva sok ezer tanú észlelését, akik mind hallották-tapasztalták a föld alól jövő jeleket. Egy mélyben lévő bunkert úgy lehet eltüntetni, ha a le- és feljárók nyomait eltüntetik. Nos, ezt választották. Pénzt és fáradságot nem kímélve aknákat bontottak vissza, amit pedig végképp nem lehetett megszüntetni, azt betonnal töltötték fel, hogy soha, senkinek ne jusson eszébe kibontani.
A pártház esetében a nyomeltüntetők attól tartottak, hogy a föld alatt lévő objektum az évtizedek során beomlik, ez pedig – a lelepleződésen túl – súlyos következményekkel járhat a felszíni bérházakra nézve. (Az aggodalom nem volt alaptalan, más bunkerekkel ez történt, erről lentebb írok.) Árulkodók a szupertitkos földalatti létesítmények kódnevei is: a Zoltán utcai Rákosi-bunker az F4 (Földalatti 4-es munkahely), ám sehol sincs az F1, az F2 és az F3…
A hatalmas eltüntetési akciót – szokás szerint – építkezéssel álcázták. Ekkor – a hatvanas évek első felében – épült a Luther utca sarkára a modern bérház, és kapott új homlokzatot az Erkel Színház. A hetvenes években ismét alaposan átépítették a pártházat. Befedték az udvart, amelynek virágágyásába az ávéhások az elfogott és később legyilkolt fiatalokat ásták el, mint ahogy erről korábban írtam.
Éveken, évtizedeken keresztül kísértem figyelemmel a volt pártház hányattatását a felszámolásig. (Négy éve például az MSZP által elpanamázott, már hajléktalanok lakta épületet fotóztam végig.) Amikor pár éve valódi tulajdonos vásárolta meg az ingatlanegyüttest (a VISION BP26 Kft.), felcsillant a remény, hogy végre belül is kutathassak.
Felvettem a kapcsolatot a céggel, jeleztem nekik, hogy nem akármilyen épületet szereztek meg, és azt is, hogy nem lesz könnyű dolguk a föld alatt lévő objektum miatt. A cég ügyvezetője kétkedve fogadta állításaimat. Az első időszakban készségesek voltak, többször is bejuthattunk az összeomlás előtt és bontás alatt lévő ingatlanba.
Aztán komolyra fordult a feltárás. A PestiSrácok.hu olvasói támogatásával megbíztam egy profi, műszaki feltárással foglalkozó mérnöki vállalkozást, amely a bejárások alapján a következőket összegezte (kérték, hogy nevüket ne írjam ki, mert akkor esetleg elveszítenek (?) megrendelőket). V. A. cégvezető ezt írta: „Megvizsgáltuk az ingatlan alig bejárható földalatti részét.
Kiderült, hogy a vasbeton objektum nem óvóhely, hanem a feltételezések szerint a lenti rendszer fogadó egysége. Az épület homlokzati részénél a szerkezet megerősítése igen szokatlan – arra utal, hogy egy rendszert képez a földalatti műtárggyal.”
Éveken keresztül kutattam a levéltárakban, ám a pártházról nincsenek tervdokumentumok. Arról a bizonyos hatalmas, az emeletig felmenő, 6.5 méter átmérőjű vasbeton hengerről egyetlen tervrajzot találtam a Lechner Ödön Tudásközpontban.
Azt az egyet – nyilván trehányságból – ott felejtették (lásd a rajzot). Ez a rajz az atombiztos henger keresztmetszete. Jól látható, hogy az emeleti tanácsterem mögött, a pártház bal hátsó szárnyán süllyesztették a mélybe.
Egy gigantikus akna, épp olyan, mint amilyen a belvárosi Zoltán utca F4 számú bunkerének belsejében is volt. A pártházbelit teljesen feltöltötték, kibontani szinte lehetetlen, körbefonja Kádár Jánosék óriás betontömbje.
A betonhengert sűrű szövésű acélhálóval erősítették meg. Felbecsülhetetlen, mennyibe kerülne a teljesen tömörré tett betonmonstrum elbontása, és megjósolhatatlan az is, mi történne mélyítés közben a szomszédos házakkal. Éppen ezért a beruházó meghagyja a monstrumot, ám ez azzal a hátránnyal jár, hogy alig marad hely mélygarázsnak. A szomszédos DISZ/KISZ-épületet még le lehetett bontani, de a pártházban meghagyják a feltöltött vasbeton hengert és a mellette lévő vasbeton dobozt. Így viszont nem lesz gazdaságos a beruházás. Ez az oka, hogy áll minden.
Libanonban dőlnek el a pesti dolgok?
Van egy főváros Európában, ahol egy rendkívüli elhelyezkedésű, történelmi múltú épületről a közel-keleti Bejrútban döntenek. Ez a város Budapest. Ugyanis a VISION BP26 Kft. egy leányvállalat, amelynek tulajdonosa a libanoni székhelyű Statumen for Contracting S.A.R.L. A bejrúti cégtől engedélyt kértem, hogy a felmérés és bejárás után végre talajradarral és egy mobil fúróberendezéssel is megvizsgálhassuk a pince mélyített részét (lásd 6. képünket). Fawzi Nehme projektvezető sokáig igen segítőkésznek bizonyult, majd az egyeztetett napon – amikor hatfős csapattal és eszközökkel álltunk a pártház előtt, bebocsátásra várva – hirtelen megváltozott a hozzáállása.
Először időt kért, majd a műszaki stáb tagjainak személyi adatait. Végül félnapos várakoztatás után megtiltotta a belépést és a kutatást. Hirtelen biztonsági őrök is előkerültek, nehogy eszünkbe jusson mégis bemenni. Nem értettem a hirtelen váltást. Hiszen a mi mérési adatainkkal ők is okosabbak lennének.
Segítséget kértem és kaptam: a Nemzeti Emlékezet Bizottságától. Földváryné Kiss Réka elnök asszony támogató levele azonban nem hatotta meg a libanoni befektetőket. Újabb segítségkérés, ezúttal a kerület volt polgármesterétől, a kormánypárt frakcióvezetőjétől. Dr. Kocsis Máténak a következő választ adták:
A tulajdonosok sajnálattal közlik, hogy nem járulnak hozzá semmiféle nem hatósági külső személy által folytatandó helyszíni kutatáshoz, elkerülendő a projekt késleltetésének bármiféle kockázatát is. Jelen levél másolatban megküldésre került Dézsy úrnak is.
A bátor és nagy ellenállás igazi oka: a beruházó is felmérette a föld alatt rejtőző objektumot. A bunker hatalmas mérete miatt kibontására – történelmi titok ide vagy oda – nem vállalkoztak. Inkább lenyelték a békát, tudomásul vették, hogy csak jóval kisebb épületet tudnak építeni.
A válaszlevélben volt egy reménysugár: csak a „nem hatósági külső személy által folytatandó” kutatásokat ellenzik derék közel-keleti befektetőink. Tehát hivatalos kutatás lehetséges! Noha egy tényfeltáró dokumentumfilmes is lehet hivatalos személy, nem akartam vitatkozni.
Megkerestem a Fővárosi Katasztrófavédelem parancsnokát, hivatalos vizsgálatot reméltem. Volt egy érvem: 1962-ig kötelező volt óvóhelyeket építeni a középületek alá, a pártház alatt pedig hatalmas bunker található. Mivel közpénzből épült, még mindig köztulajdon lehet. Logikus eszmefuttatásomat a Fővárosi Katasztrófavédelem lazán lesöpörte:
„…Megkeresésére, mely a VIII. kerület II. János Pál Pápa tér 26. szám alatti építménnyel kapcsolatos bejárás lefolytatására vonatkozik, az alábbi választ adom: A kérdéses létesítmény a VIII. kerületi óvóhelyi kataszterben nem szerepel, így Igazgatóságunknak nincs jogköre a kérdéses objektumban óvóhelyi ellenőrzést tartani./…/
Kérem tájékoztatásom szíves tudomásul vételét.
Kelt, Budapest, 2019. június. 13.
Tisztelettel: Varga Ferenc tű. Dandártábornok, igazgató
Sokat kutatok levéltárakban, így megtaláltam a Magyar Távirati Iroda helyszíni tudósítójának 1956. november elsején kelt gyorsírásos jelentését (lásd. 6. fotónkat). Ekkor már a forradalmárok javában keresték a földalatti objektumot. Ezt írta
Szilágyi György: a földalattinál dolgozott az apósa mint fűtésszerelő, mesélte, hogy egész lakások vannak itt berendezve. A színházban volt Rákosi páholya alatt egy külön járat. Kristóf Jánosné jegyszedő: ahogy lejöttünk a lépcsőn, volt egy helyiség, azt neki (Rákosinak) tartották fenn. A lépcső alatt volt egy kerek ajtó, vérvörös rózsákkal teli, ezen volt egy gomb, azt kellett megnyomni, és akkor kinyílott az ajtó. A szobát és a vasajtót nem találják, a fal még ott van. A lépcső egyébként egyenesen ment lefelé. 1949-50-ben egy tűzoltó megnyomta a gombot, de azt (értsd: őt) már kivégezték…
Megerősítette ezt az információt egy riportalanyom is, aki az Erkelben dolgozott a hatvanas években. Elmondta, hogy a kellékesek úgy tudták a régiektől, hogy a kelléktárból indult a Rákosi számára épített lejárat az óvóhelyre. A színházi szakember más furcsaságokat is mesélt, pl. sok-sok évtizeddel ezelőtt barangoltak a színház járataiban, a föld alatt beleütköztek egy rácsba, mögötte pedig egy egyenruhás őrrel találkoztak (?) …
A kelléktárban és környékén kutattunk – a tér felőli oldalon, a pincében. A tanúk ezt a helyet jelölték meg, mint a titkos lejáró helyét. Egyértelműen kiderült, hogy volt lejárat a mélybe, és az is, hogy azt – a ’60-as évek elején – műszakilag visszabontották, hogy a nyomokat eltüntessék.
A kelléktárban, épp Rákosi Mátyás díszpáholya alatt, a pinceszinttől számítva kb. hat (!) méter mélységig feltöltött talajt találtunk. Régi bakancstalpak, ácskapcsok és téglatörmelékek jelezték, hogy ott valamikor akna lehetett. Amikor (a hatvanas években) a színházat teljesen átalakították, az ötvenes évek árulkodó nyomait is igyekeztek eltüntetni. Rákosi privát bejáratát visszabontották, de a bontott anyagot nem szállították el.
Egyszerűen húztak egy falat a légakna és a kelléktár közé, és oda ömlesztettek minden szemetet. Kiszámoltuk: kb. 20 köbméter bontási törmelékről van szó!
Nem fért azonban minden ide, ezért a női zenekar szobája alatt is leválasztottak egy részt a pincéből, és a fal mögé rejtették az akna maradványait, majd befalazták. (Nem valami szép munka, de nyomot eltüntetni ügyes).
A színházból kivezető alagút létét mérések is alátámasztják. Az 1993-as mérési eredményeket megerősítették a 2010-esek. A talajradar szerint a színház tér felé eső parkolója alatt kb. 16-18 méter mélyen valamilyen „anomália” húzódik, a pártház felé, van ott „valami”, oda nem illő „anomália”.
Régi feljegyzéseimet vettem elő, és rögtön beugrott több tanú, akik állították, hogy a pártház a föld alatt az Erkel Színházon kívül egy távolabbi, titkos létesítményhez is kapcsolódott. A döbbenetes beszámolóknak 1994-ben nem tudtam a végére járni, de eltettem jegyzeteimet. Nézzük, miről mesélt L. néni, a Fővárosi Temetkezési Vállalat volt alkalmazottja. Az asszony takarítóként dolgozott a cégnél, feladata a Munkásmozgalmi Panteon takarítása volt.
A panteont kizárólag a pártállami elit számára tartották fenn, éppen ezért ragyognia kellett a márvány burkolatnak. L. néni elmondta: egyszer épp mosta a kövezetet, amikor kinyílt egy titkos ajtó. Kontyos elvtársnők érkeztek, kosarakkal. Nem sokat törődtek a takarítónővel, annyit mondtak neki, hogy ne lepődjön meg, odakint esik az eső, ők pedig nem akartak megázni, ezért inkább a föld alatt jöttek – egyenesen a pártbizottságról… Mindez a hetvenes évek elején történt. L. néni nem kérdezősködött, magukra hagyta az elvtársnőket – amúgy sem volt hivatalos a torra.
Igyekezett elfelejteni ezt az epizódot, ami egészen 1994-ig nem is jutott eszébe. Látva a Pincebörtönt, betelefonált a tévébe, hogy megossza velem történetét. Komolyan vettem. Megkerestem a Fiumei úti temető igazgatóját, Triff Zoltánt. Az igazgató nem csodálkozott a történet hallatán. Annyit mondott, hogy tud róla, sőt, és akad még cifrább: a Mosonyi utcai rendőrlaktanya felé is vezet a temetőből alagút, de már nem járható. Amúgy értsem meg, a kormányváltás nem kedvez az efféle kutatómunkának. Így a sírkert és a panteon átvizsgálására akkor, 1994-ben már nem volt lehetőségem. Már csak azért sem, mert nem sokkal később lehetetlenné tették munkámat a Magyar Televízióban.
A Pincebörtönhöz éveken keresztül gyűjtöttem az anyagot. Eltettem egy 1993-as olvasói levelet a Magyar Nemzetből, amelynek már a címe is sokatmondó: „A pincében börtöncellák voltak.” A levél a Nádor utca 9-es számú épületéről írt megrázó dolgokat. A II. világháború után a Katpol (a szovjet megszállás kezdetétől a kommunista párt által felügyelt hírhedt Katonapolitikai Osztály nevű karhatalmi szerv) vette birtokba a palotát.
A katpolosok azzal váltak hírhedtté, hogy még az ávósokon is túltettek kegyetlenkedésükben.
Fő tevékenységük az volt, hogy eltöröljék a régi elitet és hogy a koncepciós perekhez muníciót szolgáltassanak.
Célkitűzéseiket fényesen teljesítették, ám végül őket is bedarálta a terrorgépezet.
Az olvasói levél feladója, bizonyos Déry Zoltán azért ragadott tollat, hogy emlékeztessen: „a pincében börtönök vannak”…
Édesapja is ott volt vizsgálati fogságban. A huszártisztet hat hétig tartották a palota pincéjében.
Kiszabadulása után már soha nem nyerte vissza régi önmagát, nem sokkal később meghalt.
Mit gondoltok erről az egészről?
Szerintetek igaz, lehet benne valami?
Forrás: Magyarmegmaradasert, PestisSacok
