Brüsszelben emberi állatkert működött, a nyugat szégyenfoltjaként – amiről hallgat a média
Több mint 60 évvel ezelőtt nyílt meg utoljára, mégis sokan emlékeznek rá, noha Brüsszel és a teljes nyugati világ próbálja eltörölni az emlékét, nem is véletlenül…
A beteg ötletre még maga Hitler is irigykedett volna.
Ez a nyugati világ, különösen Nyugat-Európa olyan szégyenfoltja, amit minduntalan takargatni próbálnak, mint egy szégyenlőd kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre.
Bár mindenkit elkövet történelmi hibákat, mint az elmúlt 10-15 évből megtapasztalhattuk, főleg Nyugat-Európa az, aki szereti osztani az észt a keleti országoknak.
Amolyan lekezelően, gyakran flegmán, parancsolgatva, mintha csak erőtlen tartomány lenne a keleti régió, aminek gyakran az az érzése az embernek, hogy csak a piacaik kellettek a csatlakozáskor…
De ez már egy másik történet.
Eredetileg a ma Kongói Demokratikus Köztársaság néven ismert országot még 1958-ban Belgium uralta, tehát egyfajta gyarmat volt.
Mivel Belgium nem volt nagyhatalom, előszeretettel próbálták fitogtatni erejüket az európai nagyhatalmak árnyékában.
Ennek céljából rendeztek meg egy expót, 1958-ban, a belga Atomium lábánál pavilonok mutatták be Kongó bányászatát, közlekedését és kultúráját.
Igen ám, de volt egy mindenkit felkavaró részleg.
A Kongorama nevű mini rezervátumban ugyanis embereket állítottak ki, éppen úgy, mint egy állatkertben.
Három hektárnyi trópusi kertjében kongói férfiak, nők és gyermekek voltak napi szinten kiállítva, „hagyományos” ruhákban, bambuszkerítés mögött.
Az embereket szerepeltető állatkertek nem voltak újdonság nyugaton, a 20. század elején rendszeresen voltak ilyenek Londonban, Párizsban, Oslóban és Hamburgban. 1906-ban New Yorkban egy hegyezett fogú kongói fiatalembert a majomházban szállásolt el a bronxi állatkert. 1897-ben II. Lipót belga király 267 kongóit hozatott kiállítani a Brüsszeltől keletre lévő Tervurenben található palotájába.
A négymilliós Belgium lakosságából 1,3 millióan jöttek el megnézni, ahogy a királyi tavakon eveztek kenuikban – a legjobban egy erre a célra kifeszített kötélhídról lehetett látni.
1897 nyara rettentően hideg volt, és a kongóiak közül heten haltak meg tüdőgyulladásban vagy influenzában – testeiket egy jelöletlen tömegsírba vetették a helyi temetőben.
A „kiállítás” azonban annyira népszerű volt, hogy egy állandó változatát hozták később létre: ez lett a Kongó Múzeuma, amelyet ma Közép-Afrika Királyi Múzeumának hívnak.
Az 1958-as kiállítás nem volt ilyen nagyszabású, de tartalmában hasonló volt. Felállítottak egy „tipikus” kongói falut, ahol szalmakunyhók mellett végezték napi tevékenységeiket a kongóiak, miközben a fehér látogatók gúnyolták őket.
„Ha nem volt reakció, akkor banánt vagy pénzt dobáltak át a bambuszkerítésen.”
A kiállított kongóiak része voltak annak az összesen 598 férfinak, gyereknek és nőnek, összesen 183 családnak, akiket a kiállítást üzemeltetni hoztak Belgiumba.
Az afrikaiak panaszkodtak a zsúfolt körülményekre, a kijárási és látogatási korlátozásokra, valamint a kiállításon elszenvedett napi szintű megaláztatásokra., amit nem is csodálunk.
Különösen érdekes ez az egész, nem?
Hiszen a belgákról beszélünk, akiik ma hangosan az emberi jogok mindenféle megsértése miatt kiabálnak kígyót-békát másokra.
Egy idő után belső lázadás tört ki, már nem bírták az emberi állatkert biodíszletként alkalmazott statisztái a nyomást.
Ekkor zárt be végleg az embereket mutogató bizarr látványosság…
A legtöbb belga számára az első benyomás Afrikáról abban múzeumunkban keletkezett, és ez a benyomás az volt, hogy a ők maguk jobbak, mint az afrikaiak.
Azért voltak ott, hogy civilizáljuk őket. Az itt kiállított afrikaiak megalázottan, lándzsával a kezükben, saját kultúra nélkül.
Brüsszel szégyenfoltjáról ma is ritkán hallani.
A mainstream média pedig egyáltalán nem is beszél róla, de meg tudjuk érteni, hogy miért…
