Kiáltás a világba: “Felneveltünk egy életképtelen generációt – hol rontottuk el?”

Avagy egy jövőtlen, jelentelen, és gyökerekkel nem rendelkező társadalom árnyékában élünk, a sötétség pedig a fejekben és más értelemben is egyre nagyobb…

A lenti sorokat alaposan olvasd el, gondolkodj el rajtuk, rágd meg, emészd magadban.

Akinek nem inge, természetesen ne vegye magára… aki pedig magára ismer, az gondolkozzon el, hogyan tehetné jobbá a most születő egyre üresebb generációkat.

Különben ennek az egésznek a vége egy testileg-lelkileg megnyomorított, érzelmekből kiüresedett világ lesz.

Egyértelműen felrobbantotta a netet az a blogbejegyzés, mely azzal foglalkozik, hogy mi is történt a jelen és a jövő generációival.

A lényege az, hogy “hagytunk felnőni egy elrontott generációt”, amely “nem terhelhető, képtelen elviselni a tetteinek a következményeit, összeroppan a felelősségtől, lusta, nem örül semminek, nulla munkáért követeli a pénzt, kiveszett belőle a tisztelet, a hit, nem látja a másik embert, csak a kütyüjébe mélyed” stb. stb. stb. És persze többször is felteszi a kérdést:

“Hol rontottuk el…?”

Először is: ott rontjuk el, hogy nem beszélgetünk a gyerekeinkkel. És itt most nem arra gondolok, hogy a suliból hazafelé megkérdezzük, mi volt az ebéd, sok-e a lecke, vagy otthon odabökjük, hogy mit kér vacsorára. Nem.

Meggyőződésem, hogy a mai szülők túlnyomó része napi fél órát egyfolytában szinte soha nem beszélget a gyerekével. Bármiről.

Arról, hogy mi bántja, mi érdekli, kit szeret az osztályból, milyennek tartja a sárguló őszi leveleket az ablak előtt, szeret-e kosarazni, mi jut eszébe a hóesésről (ha egyáltalán látott már olyat), kivel csetel, hogyan illik egy beszélgetésben megszólítani egy lányt/fiút, mi számít bántásnak vagy sértésnek (mert sokszor azzal sincsenek tisztában).

Az a tapasztalatom, hogy ha leülök egy gyerek mellé, és tíz – csak tíz – percet teljes egészében rá koncentrálok, kérdezgetem, és meghallgatom a válaszait, utána tűzbe menne értem.

És a leckéjét is azonnal megcsinálja. Nem, nem lesz egy csapásra kisangyal, de érezhetően kialakul benne egyfajta kötődés és tisztelet.

Ha viszont ezt nem kapja meg, legfőképpen otthon, napi szinten, egészen nagykoráig, akkor ő miért is adná meg ezt a kötődést és tiszteletet másoknak? Hiszen azt se tudja, hogy kell.

Másodszor: ott rontjuk el, hogy nem ritkán már hat-hét éves korukban a kezükbe adjuk a kütyüt, és mi magunk is éjjel-nappal kütyüzünk mellettük.

Igen, persze, egyszerűbb, és kevésbé fárasztó rászabadítani őket az okostelóra, a netre meg a videójátékokra, akkor tényleg elvannak órákig, le van a gond róluk.

Csak éppen beszippantja őket egy pszeudo-világ, ahol szűrés és válogatás nélkül ömlik rájuk egy halom személyiségromboló, totálisan kifordított értékrendű információ.

Ömlik rájuk az, hogy csak akkor vagy ember, ha mindekit halomra lelőve győzöl. Csak akkor vagy ember, ha szétretusálva, pucsítva, agyongyúrva, önmagadból szétfotoshoppolt műanyag-babát kreálva vadászol a lájkokra a közösségi oldalakon.

Pedig a világ nem így működik, még akkor sem, ha ezt akarják ma elhitetni velünk a televíziókon és a médián keresztül, a magazinokban vagy a plakátokon.

Az érzelmek digitális futószalagján mit számít, hogy eggyel több, vagy kevesebb.

Harmadszor: ott rontjuk el, hogy gyakorlatilag semmilyen valódi értéken alapuló példát nem mutatunk nekik.

Az általam ismert, vagy kifejezetten a kezem alatt lévő gyerekek cirka háromnegyedének elváltak, vagy épp válnak a szülei.

Alig van két olyan testvér, akinek ugyanaz a vezetékneve.

Ha valakinek még mindig az a tévképzete, hogy a mai felnőtt generáció értékelvű, stabil, emberséges, a munkát, a családot, és tisztességet mindenek fölöttinek tartó emberekből áll, az olvasson már bele csak egyszer bármelyik netes kommentszekcióba.

De az is elég, ha kimegy az utcára.

Igen, kemény a kérdés, de azért felteszem: miért vagyunk felháborodva azon, hogy bunkó emberek bunkó gyerekeket nevelnek fel?

A mai felnövő generációknak semmilyemn érzelmi támogatást nem nyújtottak az előttük lévők, és ebben bizony nekik, NEKÜNK, és mindenkinek komoly felelőssége van.