Puzsér Róbert kitálalt az aszpartám-összeesküvésről, sokkoló dolgokat mondott

Ha a fogyasztó rákbeteg lesz, azzal a nagyvállalatok menedzserei majd megtanulnak együtt élni: „egy ember halála tragédia, egymillióé statisztika”, amint Sztálin, a népek nagy tanítómestere megállapította.

A hetvenes évektől a nyolcvanas évek közepéig Magyarországon és világszerte az általános épületszigetelési technológia az azbesztszórás volt.

Az azbeszt jól áll ellen a hőnek, hajlékony, rugalmas, olcsó – és súlyosan rákkeltő: előbb azbesztózist, aztán tüdőrákot okoz.

Az Egészségügyi Világszervezet, a WHO figyelmeztetése nyomán alakuló botrányt a magyar hatóságok is nagyon komolyan vették, addigra azonban a legóvatosabb becslések szerint is százmillió négyzetméternyi tetőt borítottak be azbesztpalával, cementtel kevert változatából pedig sok ezer tonna került a panelházak falazóanyagába. Eltávolítása rettenetes terhet ró az államra és az épületek tulajdonosaira – a mentesítés azóta se ért véget, és az azbeszt okozta tüdőrákos megbetegedések száma is alig csökkent. Sajnos a tudósok túl későn ismerték fel a bajt, de amint kiderült, a hatóságok felelősen cselekedtek – legalábbis így él a történet a köztudatban.

A valóság ezzel szemben az, hogy az azbesztózis már 1927 óta ismert betegség, az a tény pedig, hogy ez egyúttal a tüdőrák közvetlen előzménye, már 1955-ben napvilágot látott. Persze, de azok más idők voltak – gondolhatná a nyomokban azbesztet lélegző kisember, hisz a tudományos információáramlás sokkal lassúbb volt, a világháború utáni konjunktúra és népességrobbanás pedig azonnali megoldásokat követelt.

A házgyári elemekből készült, gyorsan összeállítható otthonok hatékonyan enyhítették a lakhatási válságot, a piaci szereplők pedig a legolcsóbb megoldást választották – lehetett ugyan hallani az azbesztről ezt-azt, de néhány köhécselő nyugdíjas miatt nem állhatott le az ipart és a szolgáltatószektorokat működtető emberi milliók elszállásoltatása.

Aztán kiderült, hogy nemcsak a nyugdíjasok köhögnek: a kapitalizmus vak száguldása évtizedekre elátkozott tájjá, sok kis csernobili katasztrófa színterévé tette az azbeszttel szigetelt otthonokat.

Az E951, népszerűbb nevén az aszpartám tömeges forgalmazásának esete az azbeszt előzménytörténetének ismeretében igazán megmagyarázhatatlan.

Az édesítőszer lehetséges rákkeltő hatásáról már öt évtizede cikkeznek, az egyik legelső írás, amely összekapcsolta az anyagot a rákos megbetegedésekkel 1973-ban jelent meg, a lezajlott cselekmény pedig a felgyorsult információáramlás és a tudományos konszenzust elősegítő online összekapcsolódás ellenére ugyanaz, mint az azbeszt esetében volt: minden évben előállt egy kutatólabor azzal, hogy az aszpartám rákkeltő lehet, és még ugyanabban az évben megjelent a cáfolat is: ez a nagyszerű és egyúttal nagyon költséghatékony cukorhelyettesítő készítmény teljesen ártalmatlan, és olyan népegészségügyi problémákat előz meg, mint az elhízás és a cukorbetegség.

Az aggodalmaskodók hiába hívták fel a figyelmet az olyan alternatívákra, mint az alacsony energiatartalmú xilit, eritrit és szacharin, a válasz kategorikus elutasítás volt: meglehet, hogy ezeknek a cukorpótló szereknek alacsony a glikémiás indexe, a cukorbetegek és a fogyókúrázók varázsszava azonban nem az alacsony energiatartalom, hanem a zéró kalória, a legfőbb szempont pedig végleg eldöntötte a dilemmát: az aszpartám előállítása minden más édesítőszernél olcsóbb.

Az ENSZ Egészségügyi Világszervezete, a WHO az aszpartámot nemrég az emberre nézve lehetségesen rákkeltő kategóriába sorolta, a helyzet egyszerre vált kínossá és elkeserítővé.

Az eset gyalázatosságát fokozza, hogy a lehetségesen rákkeltő élelmiszerek listájára az aloe vera is felkerült, amit eddig az egészéges életre törekvők varázselixírként tömtek magukba. Felbecsülhetetlen, hogy a globális élelmiszeripar az elmúlt fél évszázadban hány százmilliárd liternyi aszpartámos üdítőitalt öntött le az emberiség torkán, és érthetetlen, hogy ehhez miként asszisztálhatott a teljes orvostudomány.

Bár az aszpartám rákkeltő hatása enyhébb, mint az azbesztté, viszont sokkal több helyre eljutott, és a fogyasztói közvetlenül a szervezetükbe viszik be, ami a WHO szakvéleménye szerint nem sok jót ígér. A nagyipari kapitalista nyomás ezúttal is fajsúlyosabbnak bizonyult a racionálisan igazolt félelmeknél, ami tovább gyengíti a tudósok tekintélyébe vetett hitet.

Nem lehet pusztán az emberi ostobaságot okolni, ha a közösségi médiában hamarosan megalakulnak az aszpartámvédő, egyéb cukorhelyettesítő anyagokat még veszélyesebbnek feltüntető, a WHO állásfoglalása mögött a cukorlobbi aknamunkáját leleplező csoportok:

Az új évszázad viszonyait elnézve még a racionálisabb elmékben is felmerülhet, hogy az aszpartám rákkeltő kategóriába sorolása annak a bizonytalan kornak a tünete, amelyben már senki nem mer felelősséget vállalni semmiért. A valóság szuperpozícióba vonult: egyre kevesebben csodálkoznak azon, hogy a minden kétséget kizáró tények felderíthetetlenek.

Az üdítőitalokat gyártó nagyvállalatok évtizedek óta sokféle cukormentes terméket tartanak a piacon. A Coca-Cola Light és a Pepsi Light a nőket, míg a Coca-Cola Zero és a Pepsi Max a férfiakat veszi célba, de kapható édesítőszeres Sprite és 7Up, tonik illetve gyömbérital, továbbá többféle narancs- és citromízű üdítő is, nem beszélve az energiamentes jeges teák gazdag választékáról – ami közös bennük: valamennyi gyártó mindegyiket aszpartámmal édesíti annak ellenére, hogy a szupermarketek polcain tucatnyi egyéb édesítőszer található.

Az üdítőital-multik esélyt sem adnak a cukrot mellőzni vágyóknak arra, hogy az aszpartámot elkerüljék, és persze lehet azzal érvelni, hogy a WHO állásfoglalásáig az aszpartám rákkeltő hatása csak konteó volt, de az összes többi cukorhelyettesítő anyag rákkeltő hatásával kapcsolatban nem terjengett efféle konteó.

Mi más funkciója lenne a Coca-Cola és a Pepsi piaci rivalizálásának, mi más funkciója lenne a többféle cukormentes Coca-Colának meg a többféle cukormentes Pepsinek, ha nem az, hogy különböző igényű fogyasztókat szolgáljanak ki nekik célzott termékekkel – csakhogy a termékek sokfélesége épphogy nem minőségi, hanem kifejezetten és kizárólag marketingalapon kínál alternatívákat.

A multinacionális részvénytársaságok felmondták szolgáltatásaik evolúciójának, az eltérő preferenciájú fogyasztói csoportok kiszolgálásának azt a funkcióját, amelynek szellemében a tőkés berendezkedést annak teoretikusai egykor meghirdették – ma már marketingkreatívok konstruálják, és maguk az óriáscégek tömeggyártják a fogyasztói igényeket, amelyeket aztán csodák csodájára a nekik legprofitábilisabb módon elégítenek ki.

A rivális nagyvállalatok nem egymás kihívói: céljuk nem az, hogy egymástól fogyasztókat csábítsanak át, hanem hogy a piacot egymás közt felosszák, és ezzel a kisebb szereplőket kiszorítsák. A gyártóknak és a forgalmazóknak eszük ágában nincs egymás termékeinek az alternatíváit felkínálni – épp ellenkezőleg: követő stratégiát folytatnak, melynek célja az alternatívátlanság fenntartása. Még a rákkeltő édesítőszer egészségre ártalmatlan készítménnyel való kiváltásának érthető fogyasztói igénye se képez elég jó alkalmat arra, hogy a tőkés társaságok egymással versenyezzenek.

Érdemes tudatosítani, hogy a kapitalizmus nem a fogyasztók elégedettségét, biztonságát vagy egészségét, hanem mindig és csakis a részvénytársaságok tőkenövekményét szolgálja – bármi áron.

Ha a fogyasztó rákbeteg lesz, azzal a nagyvállalatok menedzserei majd megtanulnak együtt élni: „egy ember halála tragédia, egymillióé statisztika”, amint Sztálin, a népek nagy tanítómestere megállapította.

Az azbeszt és az aszpartám esete azt jelzi, hogy ami ma konteó, az holnapra talán valóság lesz, a tanulság levonásának fedezete pedig a ráklelet.

Az aszpartám-összeesküvés hézagmentesen illeszkedik a kiszámíthatatlan, sötét és kaotikus huszonegyedik századba – csak egyvalami biztos: bármilyen hibát követett el korábban az emberiség, a jövőben megismétli majd.

Forrás: Puzsér Róbert