„Rémálom az egész, szeretnék felébredni!” – mondja koronajárványról egy vidékről átvezényelt szakápoló

Kitálalt arról, milyen is “belülről” a járványkezelés, és miféle szürreális dolgok zajlanak le a magyar egészségügy “színfalai mögött”.

“32 betegre nappal hárman voltunk, este ketten. Nem lehet rendesen ellátni ennyi embert.

Arra nincs időnk, hogy megitassunk mindenkit, pedig muszáj lenne a folyadékot pótolni.”

A Kútvölgyi kórházba küldött szakápoló szerint 32 betegre hárman vannak. Sok embert veszítenek el, és a bent fekvők iszonyúan magányosak.

A nekünk nyilatkozó, névtelenséget kérő szakápoló vidékről érkezett Budapestre. Azt mondja, az egyik nap munka közben szóltak neki, hogy másnaptól már a fővárosban kell dolgoznia.

Azt is megmondták, hol, de mire hazaért, már meg is változtatták hová kell mennie. A Kútvölgyi kórházba küldték. Nem tudja, miért pont őt választották ki, de szerinte négyszer annyi embert szerettek volna elhozni a kórházából, mint amennyien végül is útra keltek. Alig maradt ideje felkészülni a budapesti utazásra

– írja a SzeretlekMagyarország.

“Ki kellett találnom, hogyan jutok oda, bepakolni, aztán alvás, és reggel indulás.”

A Kútvölgyiben eredetileg a Semmelweis Egyetem III. számú Belgyógyászati Klinikája működött, és márciusban, a járvány első szakaszában kellett kiköltözniük.

Az épületet ugyanis járványkórháznak jelölték ki, azóta a Szent János kórház telephelyeként üzemel.

Áprilisban talpig beöltözve Orbán Viktor is meglátogatta a Szent János kórházban ápolt betegeket. Találkozott olyanokkal, akik megfertőződtek, és olyanokkal is, akiket csak megfigyelésre hoztak be, mert felmerült náluk a koronavírus-fertőzés gyanúja. Bement a legsúlyosabb állapotban lévő, lélegeztetőgépre került betegekhez is.

A járvány első hullámának a végén a Kútvölgyi épületét kiürítették és lezárták.

“Ez a kórház már nem működött egy ideje, mi fogadtuk az első betegeket.” – meséli a szakápoló. Székesfehérvárról, Szekszárdról, Esztergomból, Dunaújvárosból, Győrből és Dömsödről küldtek egészségügyi személyzetet most ősszel a Kútvölgyibe. Olyanokat is, akik korábban még sohasem ápoltak koronavírus-fertőzötteket.

“Az orvosok sem a megfelelő területen vannak, ráadásul volt olyan is, hogy két tapasztalatlan, másodéves rezidens volt éjszakára”

-írja le a helyzetet.

“Másnap kaptunk egy gyorstalpalót, hogyan kell beöltözni.” Utána már indult is a munka.

“Három folyosónyi beteget kaptunk, az első napokban azt kérték, hogy minden folyosóra vegyünk új védőruhát. Mindenhol pozitív betegek vannak, csak az átjárók védelme miatt.

Aztán rájöttek, hogy ennyi ruha nincs is, és rengeteg idő megy el az átöltözéssel. A folyosók között most csak a lábzsákot és a kesztyűt cseréljük, overált csak akkor, ha vért vagy papírokat kell elvinni vagy behozni. Sokszor a 12 órát egy ruhában csináljuk meg.

A beteghordó eközben egy ruhában dolgozik egész nap, a koronásokat viszi a lezárt útvonalon röntgenre, CT-re és megy aztán a mindenki által, védőruha nélkül használt lifttel is ugyanabban a ruhában.

Alapvetően egy mosható zsilipruha van alul, arra megy a kezeslábas, fejvédő, plexi vagy szemüveg, egy maszk, lábzsák és három kesztyű, amiben nem csak kényelmetlen, hanem őrült nehéz vért venni például.”

A szakápoló a védőruha ellenére is tart a fertőzéstől.

“Be vagyunk zárva, minden második ablak be van szögelve, nem tudunk szellőztetni. A pozitív beteg mellett a levegőben benne van a vírus. Azt mondták, hogy a lehető legkevesebbet legyünk a beteg mellett. De annyit kell mellette lenni, amennyi idő alatt ellátható.”

“32 betegre nappal hárman voltunk, este ketten. Nem lehet rendesen ellátni ennyi embert. Arra nincs időnk, hogy megitassunk mindenkit, pedig muszáj lenne a folyadékot pótolni.”

Ez létfontosságú, emlékszem a koronás édesanyám is folyton szomjas volt és nem tudott inni még az első hullámban. A szakápoló szerint előfordul, hogy problémát okoz az alapbetegségekre felírt gyógyszerek beszerzése, és nem mindig jut el hozzájuk minden szükséges információ, például az, hogy vérzékeny egy beteg.

Azt mondja, lelkileg nagyon megviseli, amit nap mint nap bent lát.

“Rémálom az egész! Szeretnék felébredni, megszabadulni azoktól az arcoktól, akik folyamatosan bíznak bennünk, és kétségbeesetten veszik el a gyógyszereket, amiket adunk.”

Ezeknek egy részét azonban ők sem ismerik, és fogalmuk sincs, beválnak-e.

“Sok embert veszítünk el. Az idősek, demensek, nagyothallók rémülten fekszenek, mert a maszktól egy mosolyt sem látnak tőlünk. Egyedül vagy maximum ketten vannak egy szobában, iszonyúan magányosan, és félnek, nem értik, mi történik.”

A szakápoló szerint a saját ellátásuk megoldott. Egy étteremből szállítják nekik az ételt, és ásványvíz is van.

“A pisilés nem probléma, mert nincs időnk inni a 12 óra alatt. Annyira elfáradunk, leizzadunk. De ez nem baj. Az a baj, hogy nem tudjuk ellátni a betegeket.”

Az épületből kimehetnek, és a tömegközlekedést is használhatják. Van, aki hazajár közülük, a többiek a kórház egyik szintjét kapták meg aludni. Egy szobában csak egy ember van, de fürdőszoba nincs mindenütt.

“Hazamenni nem merek, mert féltem a családom. Elvileg öt naponta kellene tesztelni, de engem a két hét alatt egyszer sem teszteltek még.”

• mondja.